Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Menekülés a griffmadár hátán (Mikola Anikó novelláskötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE utánja afféle lelkiismereti tükör, a macska megjelenítette rossz lelkiismeret elhall- gattathatatlansága okozta szenvedés áll a középpontjában: „Lehetetlen, hiszen a sárga macska maga a gyűlölet, az örökké izzó parázs, amely állandóan izzásban tartja az én gyűlöletemet is iránta.” Fontosnak tartom a novellák idejét is: Mikola leggyakrabban jelen időbe helyezi a szövegeket, ezáltal is növelve a feszültséget, végig egyazon szinten tartva az olvasó érdeklődését. A legdrámaibb hangnemet a Tündértehén című (alcíme: Vízió vagy kiáltás az elembertelenedés ellen) szövegben éri el a szerző: a könyörtelenség novellája ez, az ok nélküli öldöklés elleni kétségbeesett tiltakozás egészen megdöbbentő rajza, egy profán történetbe ágyazva, egy tehén levágásának története emelkedik a népek, emberek megalázása elleni állásfoglalássá. A tehén szemével látjuk a világot, tehát a megalázott, kisemmizett, eltiport áldozat szemével, akit a vágóhídra visznek, s egész a végső pillanatig nincs fogalma róla, mi készül ellene, csak ösztöne baljós sugalma sejteti vele, hogy veszélyben forog. A terror elleni tehetetlenség hátborzongató allegóriája a Tündértehén, amely így, több mint harminc év távlatából még sokkal hitelesebb. A kötet címadó novellája tulajdonképpen nem kiemelkedő írás sem mondanivaló, sem írástechnika szempontjából, érdekes azonban amiatt, mert többféle olvasata is lehetséges: a griffmadár hátán menekülő hős útja a magasba, amit az elkerülhetetlen zuhanás követ. A szerző ügyesen használja ki a parabola mint műfaj előnyeit, melyek közé tartozik a rugalmas értelmezhetőség. A menekülés ugyanúgy felfogható egy szeretkezés mitikus ábrázolásaként, mint ahogy bármilyen más szenvedélyes „kéjutazás” megjelenítéseként, ebből a novellából sem hiányzik azonban a jellegzetes Mikola Anikó-s nyelv. A jellegzetes nyelv jellegzetes mondatokat szül, mint például az Át az üvegfalon című novellában: „Felkavarodott gyomrában táncra perdül az undor.” De ugyanúgy izgalmas például ugyanebben a novellában, amikor az egyik rész végét lezáró mondatot: „De minek magyarázzam, hiszen épp ezért szeretlek”, a sorközzel elválasztott következő részben az alábbi mondat követi: „A köd, az eső és a sötétség alagútján kifelé rohannak a nyárból.” A „nyomasztó világ” hangulatát pedig kitűnően jellemzi az At az üvegfalon egy másik gondolata: „Nevetséges, hétköznapi tárgyakká válnak az éjszaka ijesztő rémképei.” Mikola Anikó menekül. Honnan? Nyilvánvalóan a hetvenes évek nyomorúságos, szorongató jelenéből. Ahhoz, hogy ezt tudjuk, nem szükséges elolvasnunk ezeket az írásokat. Ami azonban fontos, hogy belőlük arra derül fény, hova menekül: egy kifinomult, lírai világba, a szép világába; s épp ezért vitatható a megállapítás, miszerint „nyomasztó világba lép az olvasó Mikola Anikó prózáját lapozgatva”. Ezeknek a novelláknak a célja éppen a kijutás, a menekülés ebből a nyomasztó világból, hiszen mi mást akarhat az irodalom, mint a szép világát építeni, meghódítani.
