Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - TALLÓZÓ - Elek Tibor: Darabokra szaggattatott magyar irodalom (?) (esszé)
TALLÓZÓ írószövetség) is eredményesen képviselik az integráció gondolatát. Ami, ha problematikusán, ha hiányokkal tarkítottan is, de a korszak egyetlen monografikus irodalomtörténeti vállalkozásában, Kulcsár Szabó Ernő munkájában (A magyar irodalom története 1945-1991) is érvényesül, s remélhetően érvényesülni fog, a tudtommal végéhez közeledő két újabb nagy irodalomtörténeti összegezésben is. Ezért sem hiszem, hogy a hazai irodalmi élet, illetve kritika globálisan elmarasztalható. Épp ebben a kérdésben, a határon túli magyar irodalmakhoz való viszonyban is látszik azonban, hogy mennyire nem egységes. Végei azt állítja: „Legfeljebb csak árnyalataiban módosulva mélyült el a régi koncepció. Továbbra is erőteljes az identitás védelmi diskurzus értékképző elemeinek hangoztatása, a változás legfeljebb abból derül ki, hogy az anyaországi modellek alkalmazása során szükség mutatkozott az antitradicionalista, az anyaországi modernitás nyomvonalába beépíthető értékek kiemelésére is. De ez esetben az anyaországi modellek puszta átültetéséről van szó, sokszor pedig a központ diktátumáról, aminek hiányossága gyorsan bebizonyosodott, mert az anyaországi modellek sehogyan sem tudják teljesen lefedni az egész kisebbségi irodalmi értékrendet, vagyis a tág modellek szűknek bizonyulnak.”3 Számomra nagyon nehezen értelmezhetőek az ilyen típusú megfogalmazások: „az anyaországi modernitás nyomvonala”, de úgy vélem, azért juthatott el Végei az idézett gondolatmenethez, mert a kisebbségi magyar irodalmakra többnyire továbbra is azok az irodalomtörténészek, kritikusok fordítanak inkább figyelmet, akik az irodalmi kérdések mellett a nemzeti problémák iránt is érzékenységet mutatnak. Nehezen képzelhető el azonban az, hogy például, a többek között Sütő Andrásról monográfiát író Görömbei András, vagy Bertha Zoltán, a Tőzsér Árpádról és Kányádi Sándorról monográfiát író Pécsi Györgyi ne ismerné el, ne becsülné értékén, mondjuk, Kovács András Ferenc vagy Tolnai Ottó költészetét. Ezzel szemben gyakorta előfordul az, hogy a „modernitás nyomvonalába beépíthető értékekeket” kiemelő irodalmárok leértékelik, esetleg el is felejtik azokat az értékeket, amelyek nem illeszthetők az általuk vélt „nyomvonalba”. S ezzel már benne is vagyunk a határon túli magyar irodalmakra is kiható, oda is szépen átszivárgó magyarországi megosztottságok sűrűjében. 2006 őszén részt vettem fölkért hozzászólóként, egy a Szépírók Társasága által az elmúlt huszonöt év irodalmáról (Újraolvasott negyedszázad címmel) rendezett konferencián4, aminek fölelevenítése több szempontból is tanulságos lehetne, de maradjunk csak az integráció és az egység kérdésénél. A kilenc jeles irodalomtörténész (illetve író) előadó közül kettő is érintette a magyar irodalom határok által szabdaltságának kérdését. Szilágyi Zsófia szerint (Lávaömlés vagy hídláb? A személyesség az elmúlt huszonöt év magyar prózájában) a hetvenes évek végére helyreállt a magyar irodalom (előző évtizedekben megszakított) folytonossága, de fölteszi a kérdést, hogy az időbeli megszakítottság-folytonosság mellett beszélhe- tünk-e térbeliről is: „a különböző színtereken (a határon túli területeken, Erdélyben, a Vajdaságban, Felvidéken, Kárpátalján vagy a nyugati emigrációban) meg
