Irodalmi Szemle, 2007
2007/8 - Gál Sándor: Tokaji aszú (1) (esszé)
Tokaji aszú (1) irodalom nemzetmegtartó szerepéről, azon egyszerű oknál fogva, hogy e térségben már rég nem volnának magyarok. De mert eleink igenis képesek voltak évszázadokon át megőrizni nemzeti sajátosságaikat, azokat továbbadni nemzedékek láncolatán keresztül a harmadik évezred küszöbéig, az előbbi kérdésfelvetés jogos és nagyon is helyénvaló, s nem egyéb okból kifolyólag, hanem annak végiggondolása végett, hogy e csoda miként mehetett végbe. Az első, és legnagyobb csodának, amit én mindenek felettinek tartok, az az és annyi, hogy a magyar nyelv megmaradt, és hogy túlélte a latin és török évszázadokat, túlélte a németesítő törekvéseket, hiába kuvikolt Herder úr, aztán már a mi századunkban a ránk oktrojált szlavofil hadjáratokat is. A kérdés, amire a választ meg kellene találnunk, hogy mindez miként történhetett meg. Az én válaszom nagyon egyszerű, és nagyon racionális, úgyhogy a köznép nyelvi folytonosságát az íratlan irodalom immun- rendszere - mondhatnám sajátos magyar szellemi antibiotikumnak is - minden felülről és kívülről jövő rontással szemben megvédte. Ma már, hála néhány bölcs és nemzetre figyelő tudós szorgalmának, ennek az íratlan irodalomnak egy töredéke írott irodalommá lett a felgyűjtők és a könyvnyomtatók által, hogy mi veszett el, arról csak sejtéseink lehetnek. A népköltészet együtt annak zenei anyagával, a mesék, a balladák, mondák, a históriák, s a ma már gyermekjátékoknak mondott mondókák voltak azok a tartóoszlopok, amelyek anyanyelvűnk égboltját megtartották és megóvták az összeomlástól. Voltak régen - sajnos vannak ma is —, akik e »póri« műveket, s ezt a nyelvet cinikus ajakbiggyesztéssel valahová az irodalom perifériájára löknék, holmi felesleges kacatként, csak hát ez nem megy, mert benne nyelv, gondolat és esztétikum egybeforrott, s elválaszthatatlanul magyarságunk meglétével, történelmével. A kétkedő ajakbiggyesztők figyelmét én Szabó T. Attila Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárának grandiózus nyelvgazdagságára irányítanám, vagy Bartók és Kodály népdalgyűjteményeire, továbbá kortársaink, Kallós Zoltán, Ág Tibor vagy akár Gágyor József munkásságára. Mindebből s e példák nyomán azt szeretném hihetővé tenni s egyben világossá is mindenki előtt, hogy a magyarul írott irodalom megjelenéséig ez az általam íratlan irodalomnak nevezett közösségi szellemi alkotásfolyamat őrizte meg anyanyelvűnket, s nyelvünkkel együtt magyarságunkat is. A magyarul írott irodalom a későbbiek során ugyanezt a szerepet vállalta magára hol tudatosan, hol az ösztönök diktálta kényszer alapján. Petőfi aztán már egyértelműen fogalmazhatott, amikor a költészetet, tehát az irodalom és a politika kölcsönhatását a nép, vagyis a magyarság létével, holnapjával egy rangra emelte. Vélhetően az írott irodalmat ugyanolyan közösségmegtartó attribútumnak értelmezte, amiként az a távolabbi századokban a magyarság természetes ösztöne és igénye szerint is működött. Természetes, és nyilvánvalóan törvényszerű is, hogy a tudomány előrehaladtával és az említett szerepcserével együtt a minden korban élő magyar író felelősége is megnőtt. A közösségi alkotás anonimitása egyszeriben az egyén felelőségévé változott, a- mely a könyvek, folyóiratok és egyéb újságok megjelenésével erőteljesen hatott a politikára, a gazdaságra, de - Károli Gáspár, Szenei Molnár Albert és Kazinczyék fényes
