Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Öllős Edit: Cserepek
Öllős Edit Cserepek TÉL A tél gyakran történésmentesen zajlik, és a gondolatok hada irányítja. Ez az az évszak, mikor a gondolat eltereli a figyelmet a történésekről. A világ rogyadozik, kelepcéből kelepcébe vergődünk, észre sem vesszük, hogy egy-egy pillanatra kisüt a Nap. Tudjuk: szorít az Idő és az elmúlás, sakkban tart a tenni(nem)akarás. Úgy érezzük, belefásultunk a létbe, nem tudjuk megtartani a sors pehelykönnyű ólomsúlyát. Van, ki Istent vádolja, van, ki saját magát, van, ki csak legyint - de a végeredmény ugyanaz: nem szeretünk egymás szemébe nézni. Télen két sor között több tucat a semmibe vesző gondolat, melynek nyoma nincs. Megszokott környezetünket szeretjük, aztán irodalmi kávéházunkban gyakran didergünk. Nem fázunk, ugyan, csak lelkünk páncélja mélyhűtött. Ilyenkor egyik napról a másikra érdemes élni, hagyni magunkat sodródni az árral - hiszen az már oly sokszor bevált! Ilyenkor akarunk mindig megfelelni - de a legnehezebb magunknak megfelelni. Belefáradunk magunkba és egymásba. Hallgatunk. Visszavonulunk. Kíváncsiságunk éltet a világgal szemben, amely azért mindig nagyobb volt félelmeinknél. Meg persze a várakozás. És ha az még aktív is, illik hálát adni Istennek, aki aztán egy behavazott januári nap délutánján újra megszólal. Bólintunk, és némán rámosolygunk. Hiszen a szavaknak soha nincs esélyük az (élet)érzéssel szemben. A szavak elterelik a figyelmet az igazságról. A szó más kimondva, más leírva, más átérezve. A szó mégis mindenhol jelen van. A szavak a szerep részei. A szerepet meg gyakran saját magunk előtt is játsszuk. De mindig bekövetkezik a pillanat, mikor megnyugszunk hiszen Isten már megsúgta az igazságot! Most csak csóválja fejét türelmetlenségünkön... ÚTTALAN UTAK Ha eldöntendő kérdést tesznek fel életünkről, gyakran magunk előtt is szégyelljük bevallani a lét és nemlét határának koordinátáit. (Nem szabad hagyni, hogy a lelkiismeret megszólaljon, pedig el kell számolni a képzelet félrelépéseivel...)
