Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TALLÓZÓ - Papp Tibor: Avantgárd szemmel - költőkről, könyvekről (Elfelejtett költők Kassák köréből)
TALLÓZÓ megváltoztatta születésének helyét és dátumát. Az eredeti üdvtörténet szerint (amihez tanúként csatolhatok Kassák Lajos Egy ember élete című könyvének oldalai, valamint Lengyel József Moszkvában, 1933-ban Kun Béla előszavával kiadott Visegrádi utca 15 című opusa) a Visegrádi utca 15-ben - a Ma szerkesztőségében - alakult meg az MKP, azonban az ötvenes évek végén a párttörténetek visszanyúltak a történelembe és átírták a párt születési helyét a Városmajor u. 41-be. A Mában, Kassákkal együtt, mintegy hatvan költő publikált. A vezérszólam, természetesen, Kassáké volt. A stílust, a hangütést, a Mára jellemző újszerű mondat- és versformálást együtt dolgozták ki, azaz gyúrták olyanná, hogy önállóságához semmi kétség ne férjen. Többen jelentős költői teljesítménynek tekinthető művel ajándékozták meg irodalmunkat. Elsősorban Újvári Erzsire, Barta Sándorra, Reiter Róbertre, Enders Ervinre gondolok, de említést érdemel Kudlák Lajos, Szélpál Árpád és egy-egy vers erejéig Németh Andor, Simon Andor, Csont Ádám és Sugár Andor is. A hatvanból egyesek elkanyarodtak a költészettől: Németh Andor, Moholy Nagy László, Mácza János, Hevesy Iván, Déry Tibor és Lengyel József; mások, mint például Franyó Zoltán, Forbáth Imre vagy Illyés Gyula költőként folytatták útjukat, de elhagyták a Mát, hátat fordítottak az avantgárdnak. 1919 után a Ma költőinek neve tabu volt Magyarországon, persze nemcsak az övék, hanem mindazoké, akik egyszerre voltak avantgárdok és kommunista szimpatizánsok (s méginkább azoké, akik a Szovjetunióba emigráltak). Műveik nem jelenhettek meg hazai kiadványokban, de még alkalmi fölsoroláskor sem írták le sehol a nevüket. A nagy besötétítés évtizede után, a 30-as években, amikor már lehetett volna, akkor sem ébresztgette őket senki. Az akkori magyar irodalom mikroklímáját vaskos tévhitek és mindenféle irodalmi gondok bástyázták el a nagy nemzetközi áramlatoktól s természetesen az ezekhez közel álló magyar szerzőktől. A tízes é- vek végén, a húszas évek elején fellángoló irodalmi lázadás szereplői visszasava- nyodtak káposztává - az avantgárd szellemre fátyol borult. Nem volt ildomos Bartáról, Reiterről, Újváriról beszélni. Illyés sem szól róluk az „Oroszország 1934” című útinaplójában, pedig látta őket, 30 évvel később büszkélkedik csak el találkozásuk leírásával. 1945 után a józan ész úgy képzelné el, hogy a menekütek korábbi hátrányából előny kovácsolódik. Nem. Egyáltalán nem. (Bár kovácsban nem volt hiány, a fél ország azt üvöltötte, hogy „kovács vagyok”.) Persze, a menekülteknek ma, 1993-ban sem jut hely az asztal mellett - úgy látszik, ebben ismételni tud a történelem. A 40-es évek végén a hatalomhoz igazodó irodalmi kiegyezés megint nem kedvezett az avantgárdnak. Földhöz ragadt realizmus uralta a terepet. Ráadásul a Szovjetunióban lezajlott kirakatperek árnyéka Magyarországig elért. Bartát, Újvárit megint irodalmon kívüli okokból függönyözték el az olvasó elől. Az irodalmi égbolt a 60-as évek elején kezdett el tisztulni. No, nem nagyon, azok az irodalmi potentátok, akik eladdig taposták az avantgárdot, ahelyett, hogy
