Irodalmi Szemle, 2007
2007/7 - TANULMÁNY - A. Szabó László: Posztmodern - irodalom - olvasó (a posztmodern irodalom értelmezéséről)
Posztmodern - irodalom - olvasó eseménynek különböző közreadásával lenne dolgunk - hiányoznak az egyes perspektívák érintkezési pontjai. A múlt mint örökös visszatérés így nem lepleződik le, visszatér a mítoszokhoz és a legendákhoz. Ezek közé tartozik például a szertartásos zabálás, mely a város egyik mozgató rugója vagy a képzeletbeli nyulakra történő jelképes vadászat abszurd szertartása. De ide sorolható egy további legenda is a bundába öltözött, szivarozó férfiról, aki mintegy genius lóéiként van jelen, és arra hivatott, hogy előre jelezze a szerencsétlenségeket, s megtorolja a város lakosainak vétkeit. O irányítja az emberek gondolkodását és cselekedeteit, mementóként él a köztudatban, akárcsak az égő templom képe, mely nem hagyja nyugodni az elbeszélőt, és foly- ton-folyvást ifjúságának kutatására kényszeríti. Az elbeszélő úgy érzi, bárminemű kutakodás a múltban gyakorlatilag értelmetlen, mert végezetül minden csak tőle függ, ő dönti el, mit mutat be, mit leplez le, s mi az, amiről inkább hallgat. Ám mintha Umberto Eco gondolatának szellemében járna el: a múltat nem lehet elpusztítani, mert a megsemmisítés hallgatáshoz vezet21, de önmaga is tudatosítja a felelősséget, hiszen „a ki nem mondott igazság ejti a legmélyebb sebeket”22. A narráció sajátossá tétele a második fejezetben (az irodalmi leszámolásban) különböző szövegvariánsokat eredményez. Az elbeszélő gondolatait a „Ha az elbeszélő regényíró volna...”23, illetve a „Ha az elbeszélő regényt írna...”24 szavakkal vezeti be, melyek egyértelműen a regény formális követelményeinek tagadását jelentik. A műnek ez a része egyes elemzők szerint rokonságot mutat a nouveau román kezdeti szakaszával, s (ahogy azt a francia teoretikus, Jean Ricardou találóan kifejezte) nem a kalandos esemény elbeszéléséről van itt szó, inkább az elbeszélés kalandjáról, amely a saját szöveg destrukciójának, illetőleg dekonstrukciójának bizonyos formája. így a mű recepciójának egy újabb síkja nyílik meg. Amennyiben hiszünk az elbeszélőnek, s elfogadjuk, hogy nem regényt ír, azt állapíthatjuk meg, hogy valójában megkettőződik a főszereplő személyében, egy másik feladatot vállal magára, álarcot vesz fel, s játszani kezd a regénnyel. Úgy gondolja, ha regényt írna, szülővárosában játszódna a történet, ahol napirenden vannak az abszurd helyzetek. Például „A férfiak és nők egy része magyarul, másik része szlovákul beszélt. A magyarok szerették volna, ha minden férfi és nő magyarul beszélne a városban, a szlovákok meg azt szerették volna, ha minden férfi és nő szlovákul beszélne a városban. Ezért megtörtént, hogy a magyarok szlovákul beszéltek, a szlovákok pedig magyarul beszéltek.”25 Az elbeszélő viszont nyelvi értelemben és a narráció szintjén nem kettőző- dik meg, csak rámutat a dolgok megítélésének különböző lehetőségeire, s ez is a játékosság része. Ha az elbeszélő hasonmása regényíró lenne, „Regénye - regény volna.”26, vidám lenne és szomorú, minden attribútuma meglenne, amivel egy regénynek rendelkeznie kell. Azonban Kánya úr (az elbeszélő alteregója) minden lépése, minden
