Irodalmi Szemle, 2007

2007/7 - TANULMÁNY - A. Szabó László: Posztmodern - irodalom - olvasó (a posztmodern irodalom értelmezéséről)

Posztmodern - irodalom - olvasó

textusok valami olyan tényező alapján kerülnek értelmezésre, melyről nyíltan nem is szólnak; azok a dolgok, melyekről viszont említést tesznek, csupán ürügyként szolgálnak. Közben, persze az interpretáció legalább olyan (ha nem nagyobb) mértékben bemutatja a mű elemzőjét, mint a vizsgált szöveget, bár az interpretátor beszéde nem valódi textus, csupán az elsődleges szöveget szolgálja.

Egy irodalmi szöveg sohasem szerepelhet végtermékként, hiszen önmagában nem hordoz jelentést, azt csak a befogadótól kap. Az irodalom elsődleges közege a nyelv, mely a megértés lehetőségeinek egyetlen médiuma. Nem csupán kerete és eszköze a kommunikációnak - ahogy azt Wittgenstein is állítja -, hanem döntő szerepe van a megismerési és gondolkodási képesség szempontjából is. A műben „megjelenő” valóságot szövegként, irodalomként kell értelmeznünk. E valóságnak csak nyelvi formában van Jelentése”. A jelentések és értelmek kialakításának folyamata így a recepció hatáskörébe kerül.

Hogy az olvasó és a mű valóban találkozzanak, az irodalomtudománynak át kell lépnie a megértés immanens voltának határait. Az irodalomkutatás gyakorlati szerepe abban áll, hogy közvetítő instanciaként lép fel a mű és az olvasó között. Stierle szerint5 az interpretáció szerkezete beavatkozik az ő párbeszédükbe, eközben két divergens, ugyanakkor komplementáris feltételnek kell eleget tennie: a szöveget kell képviselnie a befogadónál, illetve az olvasót a műben. így tehát kettős világban él, s egy befejezhetetlen feladat előtt áll.

Az interpretáció feladatai végtelenek, s ez az egyén lehetőségeinek meghaladását kívánja. Minden műelemzés csupán a maga részlegességében nyilvánul meg, ugyanakkor mindegyik lehetőséget nyújt a műnek, hogy jelen legyen a köztudatban. Egyik elemzés sem adhat azonban végleges mintát vagy utasítást arra nézve, milyen módon közelítsünk a szöveghez, s ez még inkább egyértelmű és félreérthetetlen a posztmodern szövegek esetében. A műelemzés tudományossága mindig korlátozott, s a metaszöveg sohasem helyettesítheti az esztétikai tapasztalatot. Az elsődlegesnek tehát továbbra is mindig a műnek kell lennie.

A mű jelentése a valóságábrázolástól a saját immanens szenzibilitása felé tolódik. A posztmodem irodalmi müvek esetében elegendő lehetőségünk nyílik a kísérletezésre, a konkrét aspektusok megismerésére.

Több irodalomkutató foglalkozik a posztmodern és a posztmodern mű definiálásának kérdésével, ám többnyire csak negatív következtetésre jutnak - mi nem a posztmodern, illetve mi lehetne, minek kellene lennie.

Ihab Hassan tömören és velősen fogalmazta meg azon tézisét, miszerint a posztmodern mű nem akarja ábrázolni a valóságot, csupán jelen kíván benne lenni. Nem egyértelmű azonban, hogy ez a jelenlét valóban a valóságban zajlik-e vagy csak a valóság tudatában. A mi valóságunk a szöveg. A posztmodem mű annál valósabb lesz, minél inkább megszabadul a „művészi” tulajdonságaitól. Ezek után úgy kerülhet az olvasók kezébe, mint egy további feldolgozásra váró nyersanyag, mely újabb optimális jelentéseket gerjeszt.