Irodalmi Szemle, 2007
2007/6 - Alabán Ferenc: Az irodalomértés táguló területei (jegyzete
Alabán Ferenc =1= * * A komparatisztika szélesebb körben érezhető és történő újragondolása, mint igény, egyre inkább jelentkezik. Ez feltehetően szélesebb dimenzióban és a magyar-szlovák összehasonlító irodalomkutatásra is pozitív hatással lesz, mert az a saját eddigi útjával és múltjával is kénytelen lesz párbeszédet folytatni. A módszertani újraalapozásnak a hagyományos összetevőkön túl a szövegszociológia, az ideológiakritika mellett a szemiotikái és az intertextuális szempontokat, valamint a tudományközi vizsgálatokat is be kell vonnia a kutatásokba, s a komparatisztikát már „dialogikus tudományként” szükséges elfogadtatnia, amely alkalmasnak bizonyulhat az irodalmi iskolák közötti közvetítésre is. A SZLOVÁK-MAGYAR IRODALMI KAPCSOLATOK SZÍNTERE Ha szakmai körökben az utóbbi évtizedben a komparatisztikai kutatások problémájáról esik szó, egyre gyakrabban kap hangot a kétely, a tisztázatlanság és a jövőkép helyzetének problémája. Különös módon észlelhető ez a szlovák-magyar összehasonlító irodalomkutatás területén: a hatvanas-hetvenes évekre jellemző fellendülés után napjainkban megfogyatkoztak az ilyen jellegű írások és tanulmányok, holott az időszerűségük egyre inkább megnőtt. A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásának a múltban jórészt történelmi-politikai szerep jutott, s a kutatások hosszú ideig nemzetiségpolitikai szempontoknak voltak alárendelve, melyeket leginkább a genetikus-kauzális jelleg határozott meg. A kutatások így főleg a primér tematikai hatások bizonyítására törekedtek, s az idealizált kétoldalú kapcsolatok vizsgálatánál a szempontok egyensúlyának felborításával figyelmen kívül hagyták a két fél egyenrangúságát, egyenértékűségét, amely aztán következményeiben sok megkötöttséget, sőt nacionalizmust is eredményezett. A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok programszerű kutatása szlovák részről elsősorban a szlovák hungarisztika megalapítójának, Pavel Bujnáknak köszönhető az 1918-as államfordulat után. Később e kérdéskör elhanyagolódott, bár érdemleges tanulmányok születtek Milan Pišút, Ján Mišianik és más szlovák kutatók tollából. A magyar irodalmárok tevékenysége is sokszínűséget és ellentmondásos jelleget mutat, bár a legeredményesebbek, így Sziklay László, Csukás István, Angyal Endre és mások ez irányú munkássága módszertani szempontból már egyre inkább kényszerítőnek érzi az irodalmi specifikum központba állítását a komparatisztikai kutatásokban. Néhány évtizede a két irodalom kapcsolatát mindinkább irodalmi, szerkezeti-funkcionális és tipológiai szempontból teszik a vizsgálat tárgyává. Szlovák részről ennek jó példáját nyújtják Rudolf Chmel kutatásainak eredményei; tanulmányainak válogatott gyűjteménye 1980-ban magyar nyelven is megjelent (Két irodalom kapcsolatai). Vizsgálatainak egyik fontos eredménye a 19. századi kettős irodal- miságnak („biliterárnosť”) a feltárása. Nem az egyik irodalom felsőbbrendűségé
