Irodalmi Szemle, 2007

2007/1 - Sigmond István: Varjúszerenád (regényrészlet)

Varjúszerenád- Felhúzhatja. És mi van a szemöldökével? Jézus Isten! Hogy lehet így élni? Ilyen bozontosán?! Na, jöjjön majd utánam!

Nem tudom, mi következik, a bugyi rajtam van, mehetnék utána félmeztelenül, noha az öreg és Művész is a nagyszobában lehetnek, persze elképzelhető, hogy észre sem venne egyikük sem, az öreg már kora reggeltől gyilkos dühvei szemléli a végtelent, „én tudom, hogy megfogható, csak rá kell jönni a képletre”, ilyesmiket mond, közben az ablakrámába kapaszkodik, és számolja a saját lélegzetvételét, nem az őrület számoltat meg vele mindent, ami megszámolható, a matematika nem a számok tudománya, hanem a létezés esszenciája. Ebből természetesen semmit sem értek, Művész izgalmát viszont át tudom érezni, bal kezében kottalap, jobb kézzel vezényel egy számunkra sosem hallható melódiát, annyit hallani néha, hogy ta-ta-ta-tam, tatam. Az ő napja jön, suttogja az öregasszony jelentőségteljesen, nemsokára. És kaján vigyorral az arcán belemarkol a saját fenekébe, összeszarom magam az örömtől, súgja a fülembe, vigyázzon, a kottalap budin nem használható, a hangjegyek szúrhatnak még egy lyukat a seggébe. A ta-ta-ta-tam ide nem hallszik át, viszont az ajakrúzsra tényleg nem jutott idő, nem mintha nem tudtam volna hirtelen felkapni egyet, csakhogy ki kell választani, hogy milyen legyen, világos színű, élénk vagy fénylő, hát van nyűg elég, és először az ajkak körvonalait kell meghúzni, és ezt is alaposan át kell gondolni, mert ennek az ajakrúzsnál söté- tebb árnyalatúnak kell lennie, tónusban viszont egyformák kell hogy legyenek. Amíg az ajakrúzst nem tudom kiválasztani, meg kell állítani az időt. Itt az ajtó mögött csendben lehetek egy kicsit, s alaposan átgondolhatom a dolgokat. Persze nem vagyok egyedül. A kalapos fia érinthető közelségben van. Az én istenem úgy döntött, hogy nyissam ki a szemem. A tehénnek is kell legyen istene, s O tudja, hogy most hallgatni kell. Én sem tudok beszélni, alig érzem a testemet, azt hiszem, lebegek, nappal színes lufi lennék, vérpiros arcomban ezüstösen csillogna a szemem, de a holdfény sejtelmes igézetében lidércnek nézhetne a tehén, s ha félelmében felbődül, mindennek vége. Oly könnyű vagyok, hogy egy isteni kéz tollúként tudna elhessinteni, csak résnyire pattintom meg a szemem, meg kell bizonyosodnom róla, hogy velem történik mindez, tényleg én vagyok itt, a kegyes sors engem választott ki erre a szerepre, hogy lány lehetek, tizenöt éves, vagy annyi sem, a bizonyosság kedvéért rá kellene tegyem saját magamra a kezem, de egymásba kulcsolódó ujjaimat szétválasztani nem tudom, akkor még senki sem mondta, hogy a matematika s a végtelen egy és ugyanaz, s mindezeket együtt úgy hívják, hogy létezés. Felesleges a fohász, ha benne élsz egy imában. Ez nem az a valami, aminek egyszer vége van. Nap mint nap növekszik bennem a hit, abban is hiszek, hogy egyszer érteni fogom mindezeket. A kalapját viszont alig látom így, édes istenem, engedd meg, hogy teljesen nyissam ki a szemem, s ahogy kinyitom, megérzem a kezét, a- hogy utat keres a testemen. A fejemen kezdte. Ujjai remegve vonultak végig koszorúba tekert hajamon, s miközben végigszántott az arcomon, az egyik ujja becsúszott a füljáratomba, egyet fordult benne, s egy ideig ott maradt. Nem mertem meg