Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Sigmond István: Varjúszerenád (regényrészlet)
Varjúszerenád Meg fogok halni. A tehén felbőg, Apa kijön, s amikor meglát az ajtó mögött, megáll, rám néz, gyökeret ereszt. Halál. Ez nem kaszával érkezik. Kiszakad a sötétből, és szól: „Na, mi van, kicsi kurva? Holdvilágnál?” Aztán csak visz. Valami mosolyfélét érzek az arcomon, álmukban a jércék mosolyoghatnak így, azt hiszem. Acsarítnak, vagy mi. Megszánt a nap. Ha búcsút intett volna, mielőtt lebukik, hittem volna, hogy karjai nőttek a lovasok szántójának a határában, ahol pihenni szokott éjszaka. Integetéshez fel kellene hogy emeljem a kezem. Csakhogy ehhez erő kellene. Erő, bizony. Bennem kihűlt a nap, amelyik nemrég még belülről égetett nagyon. De most hidegen is harap. Ezért haldoklik bennem az akarat. Annyi erőm még maradt, hogy megvárjam a holdat az eresz alatt. Ha odanézek, ott lesz. És ott volt. Lépni kell az istálló felé. Az ajtó félig nyitva van. Magától nyílt meg biztosan. Három lépés? Ha nagyon aprítom, hat.- Itt vagy? A gondolat hangosabb. Tudom, hogy ezt kérdezte, pedig semmit sem hallottam. A tehén hallgat. Az ajtó mögött estébb van, mint az udvaron. Ilyenkor egy kutya sem ugat. A neszek is kushadnak. A fülemben lüktet valami. És látom az arcát. A holdvilágnál is különösen áll fején a kalap, az apja éjszaka is a fején tartatja, e- zért nevezik kalaposnak a faluban. A fia be szokta húzni a homlokába, ettől olyannak látszik, mint egy bérgyilkos egy ponyva címlapján, járásában is van valami különös magabiztosság, délceg volt és tüzes, nem, nem, a tüzest inkább lovakra mondják, akkor inkább önérzetes volt, mint aki tudja, hogy sikeres lesz, na, megállj csak, mintha én nem tudnék önérzetes lenni, merthogy önérzetesnek lenni biztosan azt is jelenti, hogy rátartinak kell lenni, és hangosnak, és kackiásnak, de én csak egy akarok lenni a holdfénnyel, könnyebb lenne testetlenül lebegni az istálló nyitott ajtaja mögött a félsötétben, hogy csak ő tudjon szólni, s én ne tudjak beszélni, ne mondjam azt, hogy ,jó” vagy „nem”, és behunyom a szemem, nem mintha el akarnék rejtőzni, hogyan rejtőzzem el önmagámtól, hogyan, és a bizsergéstől, ami bennem van, még azt is feledni szeretném, hogy a bizsergés hol pattintotta meg bennem a szégyen rügyeit, ha nem hessegetem el a gondolatot, virágba szökken, és ez a vég, pironkodástól meghalni nem lehet, de a gyalázat a sírgödörbe visz egyenesen, nem, nem, ilyet nem tehetek, behunyom én is a szemem, mindkettőt, igen, és nem leszek gangos és kackiás, megsegít a jóisten, biztosan megmondja, hogy mit szabad érezzek, mit mondhatok és mit tehetek, és azt is megtudom időben, hogy mikor nyithatom ki újra a szemem. A padlódeszka reccsenése beleharsog a csendbe. Szerencsémre a paplant időben leterítettem a földre, szükségem van néhány másodpercre, amíg visszaérkezem a jelenbe. Eszembe jut az okkerszínü alapozó, az eltűnt szemöldökkefe, s hogy az ajakrúzsra már nem jutott idő, aztán fejem a padlón, nyújtott lábakkal, hasra feküdve várakozom, hogyha meglökdösik a talpamat, a megtanult leckét ma is fel tudjam mondani. Elfelejtettem kevés arcfestéket tenni a fülcimpámra, s arra sem maradt idő, hogy megmasszírozzam őket egy kicsit.
