Irodalmi Szemle, 2007

2007/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Vitorlabontás és nyílt tengeri kalandozások (Haris Éva Vér és vitorla című könyvéről)

KÖNYVRŐL KÖNYVRE 65

szos naivitás, s mellette nincs semmi, ami igazi áttörést hozhat. A gondolati vonal azonban hamar szembetűnik: már-már baudelaire-i párhuzamok fedezhetők fel, a szerző lelkünk mélyére pillant, a mocsokba, a sárba, eszünkbe jut, hogy „lemosni mocskaink csak ronda könny a láva”, meg a többi régi kedves dolog, csak sajnos újszerűség nélkül. Egyes helyeken indokolatlannak találtam a nyelvi archaizálást (Hajbókol nékünk, Pilinszky), hiszen az zsákutcába juttathatja az egyébként ígéretesen építkező költői világot. A szerző ítélete a társadalomról szintén túl szegényes egyes helyeken, mondhatni sematikus, s ez a társadalombírálat nagyon sokszor előjön. Gyengeségeit azonban maga a szerző is beismeri, a Betekintés című vers utolsó sorában: „ Valahogy ez még mindig kevés ”, s ennél rokonszenvesebb húzásra ebben az első ciklusban nincs is szükség. Említhető még, hogy a verseket elárasztják a burjánzó természeti képek, tájakat és évszakokat fest elénk a költő, de mégis jobban magára talál az olyan részekben, mint pl. a Szolga című vers utolsó sora: „Vagy pedig a tébolyda sarkában dülöngElni...”

Az első részben már csak Pilinszky felemlegetése is jelzi, a hagyományos nyelv szabályaitól való eltérés kerülése mellett, hogy Haris Éva - kivált korai verseiben - elsősorban a klasszikusok felé orientálódik, s a későbbiekben például több Tiszta szívvel-parafrázisnak is beillő költeményt találhatunk amellett, hogy az e- gyik verset direkt József Attilának szenteli a szerző. A József Attila-i hang azonban mégsem nevezhető igazán jellemzőnek a versekre. Eleinte hömpölygő szóáradatokként formálja meg költeményeit, a későbbi, érettebb versek pedig túlnyomó- részt a lehető legegyszerűbb, egystrófás írások. Az első Tiszta szívvel-rokon, az Alvók végén újra találkozhatunk az első ciklusból ismert bíráskodással, ami megint csak nem kedvez a vers hangulatának: a moralizálás megakasztja a lendületet, kíméletlenül ledönti és elsodorja a felépülőben lévő gondolatpalotát.

Úgy tűnik, költészetünkben még mindig dívik a magyarságversek „műfaja” (csak nekem nem hiányoznának?), s Haris Éva esetében ez eléggé idejétmúlt módon jelenik meg: Ady Endre idejében még nagy viharokat kavarhattak volna ilyen sorok, mint hogy „Magyarországnak nem kell a magyar .../Nem baj. Úgyis könnyedén beolvad,/a többi meg kivándorol, és az ország/nemzetközivé lesz, mint régen akarták. ” (Egyébként is, ki akart régen ilyesmit?) A költő bizonyára a 2004. december 5-ei népszavazásra meg a körülötte kavargó botrányra akar utalni, irodal- milag ez azonban korántsem ennyire érdekes. Az irodalom közéletiségének kérdéséről persze számos különböző vélekedés létezik, ám egyedül egy efféle gondolat, mint hogy „Magyarországnak nem kell a magyar”, nem tud táplálni egy műalkotást. Haris Évánál egymást követik ezek az úgynevezett magyarságversek (Magyar bélyeg, Meddig magyar a magyar), melyekkel nem is lenne baj, ha valódi újságokat árulnának el nekünk... A társadalombíráló költeményekkel egyetemben azonban nem jutnak ezek sem tovább a csalódottság, a kiábrándultság gyengécske kifejezésénél, melybe általában nem elég hatásos irónia vegyül. Sokkal jobban illik a szerzőnek az a Baudelaire-t idéző hang, amely a második ciklusban is megjelenik,