Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - H. Nagy Péter: 23 + 1 mondat egy antológia kapcsán (Szlovákiai magyar szép versek 2006)
62 KÖNYVRŐL KÖNYVRE hatóságának (tanszéki kutatás) szeparációja által leplezi le és tartja fenn dezori- entált kulturális kódjait. 16. Rácz Boglárka - Öllős Edit verseinek minimalizmusával rokonítható - négy sor a télről című költeménye szubjektív életkép, melynek első, figuratív és második, kiasztikus sora szinesztézikus látásmódot alapoz meg, ám a folytatás (egyben lezárás) mindezt úgy lényegid át, hogy a hátravetett szcenikai elemek megkérdőjelezik a klasszikus toposz negativitását (tél - csend - hó - halál helyett decemberi hóesés - cigarettázás - gondtalanság). 17. Szászi Zoltán Csarnok című szabad verse a felejtés és az emlékezet rek- vizitumainak egymást váltó, olykor kiegészítő momentumaira épül (Hizsnyaival karöltve például a Léthe/Lét fiktív etimológiai azonosságára terelve a figyelmet), olyan nagy erejű definitív szólamok közbejöttével („ez az életed / két csillagpislan- tás közé kifeszített / vászondarabban hintáló véres húsdarab”), melyek nemcsak szétfeszítik a generációs memória és a személyes identitás kereteit, hanem át is rajzolják, labirintusszerűvé tágítják a családi arcképcsarnok - csakis az emlékek kontrasztjában - bejárható útvonalait. 18. Tóth László Értekezés a világteremtésről című (irónia dolgában Polgár Anikó antológiabeli eljárásával említendő egy lapon, de mindjárt látjuk, másképp működik), sziporkázó nyelvi leleményről tanúskodó kórházi helyzetverse a kiszolgáltatottság tapasztalatát kétféle értelemben is precízen viszi végig, mivel egyfelől a lírai alany orvos általi alávetettségéről - közben a szöveg hagyomány általi meg- előzöttségéről (Dante-allúzió, Kosztolányi-rímválasz) - tudósít a végbélvizsgálat kínos pillanatainak fókuszba állításával, másrészt pedig a teljes szituáció teremtését - más síkon - visszautalja az „én” kompetenciájába: Járjon bár doktorom ujja úgy végbelemben / miként a Teremtőé matathatott Adám formázása közben a végtelenben, / a világot s benne őt is - legalább filozófiai értelemben - / azért még én teremtem.” 19. Tőzsér Árpád - akinek Tóth László egyik, általam nem idézett versét ajánlotta - Hol van már a... című kritikus szerzeménye régi vitákat elevenít fel, amikor a költészet mibenlétére kérdez rá történeti és személyes vonatkozásban egyaránt (késleltetve egyfajta ars poeticát), de - mint már a szerzőtől joggal számíthatunk rá - az állásfoglalás nyitottsága elsősorban nem a mondottság szintjén, hanem a tradíciókezelés mikéntjében nyilvánul meg, hiszen az elégikusnak tűnő modalitást klasszikushoz méltó eleganciával billenti ki a termékeny párbeszédkészség irányába („O, herceg, hol van már a tavalyi tiikröződési elmélet”); ez a mindenkor megújulásra kész szemlélet éppen ezért nincs - még villoni értelemben sem - elhavazva.
