Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (12) (Szabó Lőrincről, tanulmány)
Grendel Lajos Érzékiség és intellektualizmus. A Te meg a világon kívül Szabó Lőrincnek még két nem kevésbé fontos kötete látott napvilágot a harmincas években: a Különbéke (1936) és a Harc az ünnepért (1938). A költő ezekben a kötetekben távolodik el a legmesszebb hajdani mestereinek lírai világképétől és költői beszédmódjától. S ezekben a kötetekben érnek be a húszas évek hektikus, csapongó kísérletezéseinek a gyümölcsei. A versek alapattitüdje a befelé fordulásé, az önelemzésekben elmerülő önvizsgálaté, az individualizmus, sőt önzés leplezetlen beismeréséé és a szkepszisé az egyetlen Igazsággal szemben. Annak felismerése, hogy a szabadságot hasztalan keressük kívül, arra csak önmagunkban találhatunk rá. Felismerésének Az egy álmai utolsó strófájában ekképpen ad hangot: Tengerbe, magunkba, vissza! Csak ott lehetünk szabadok! Nekünk többé semmit sem ad, ami kint van, a Sok. A tömeggel alkudni ha kell, az igaz, mint hamu porlik el; a mi hazánk az Egy, amely nem osztozik: álmodjuk hát, ha még lehet, az Egynek álmait! A Te meg a világ és az azt követő két kötet megérkezés az anarchisztikus, romboló, lázadó magatartás lázas állapotából a személyiség integritásának sáncai mögé, egy kedélytelenebb világ hűvös falai közé. Ha tudtam volna régen, amit ma már tudok, ha tudtam volna, hogy az élet milyen mocsok, nem fütyörésznék most az utcán ilyen vígan: valószínűleg felkötöttem volna magam. írja a Különbékében. Szabó Lőrinc ugyanabban az időben nagyjából ugyanazt az utat járja be, amit József Attila. A Különbéke c. versének egzisztencializmusa sok rokon vonást mutat József Attila ekkoriban született költeményeinek egzisztencializmusával. De a közös alapélmény, a hasonló világszemlélet ellenére szembeszökő a helyzetre adott válaszok közti különbség is. Míg a „feminin” József Attilánál egyre inkább a drámaivá fokozódó kétségbeesés uralkodik el, a „masculine” Szabó Lőrincnél sokkal inkább a tényeket tudomásul vevő ironikus rezignáció vagy a keleti filozófiák vigasszal kecsegtető, kiegyenlítő bölcsessége. Egy 1931-ben keletkezett versének utolsó strófáiban olvashatjuk:
