Irodalmi Szemle, 2007
2007/5 - Pomogáts Béla: Magyar tájak - magyar irodalom. (3) Kulturális nemzet (esszé)
Magyar tájak - magyar irodalom (3) 11 Roland Barthes-hoz hasonlóan egyrészt úgy tekintjük, mint intézményt, másrészt mint művet, illetve mint művek történeti és esztétikai rendszerét, a magyar nemzetiségi irodalmak irodalomtörténeti elhelyezése is kettős lehet: mint intézmény a maga különleges helyzetének megfelelően működik, autonómiára törekszik, s amilyen mértékben a nemzetiségpolitikai gyakorlat ezt lehetővé teszi, sajátos kulturális autonómiaként kíván beilleszkedni a Kárpát-medencei országok irodalmának intézményes szerkezetébe: mint mű, pontosabban mint művek esztétikai és történeti rendszere viszont a magyar irodalom szerves részét alkotja. A NEMZETI EGYSÉG Meggyőződősem szerint nekünk most az egység gondolatát, a nemzeti és szellemi összetartozás ügyét kell előtérbe állítanunk, már csak a Közép- és Kelet- Európában tapasztalt történelmi átalakulások következtében is, minthogy ezek az átalakulások közelebb hozták hozzánk a magyarság kulturális egységének helyre- állítását, amely leginkább sürgető történelmi feladataink közé tartozik. Mindez megköveteli a kisebbségi létben, illetve a szétszórtságban élő magyar irodalmak intézményeinek közeledését: a folyóiratok, a könyvkiadók és az irodalmi körök, egyesületek most már ne egymástól elszigetelten dolgozzanak. Valójában arra van szükség, hogy megfontoltan kidolgozzuk, megvitassuk, a nyilvánosság fórumain megjelenítsük és érvényesítsük a nemzeti egység követendő stratégiáját. Ma már: a régiókban bekövetkezett változások után nem érhetjük be nemzeti irodalmunk elvi és lényegi egységének deklarálásával, a következő évtizedben létre kell hozni az irodalmi intézmények legszorosabb kapcsolatát és együttműködését. Jelenti ez azt, hogy szerződéses viszonyra alapozott együttműködést kell teremteni a magyar könyvkiadók és folyóiratok között. A lehető legtermészetesebb dolognak tartom, hogy kolozsvári, pozsonyi, újvidéki, ungvári vagy éppen bécsi, párizsi, londoni és New York-i magyar írók budapesti, debreceni vagy szegedi folyóiratokban és könyvkiadóknál vállaljanak szerepet, és persze azt is, hogy magyarországi írók szerepeljenek a szomszédos országok magyar irodalmi fórumain. Szükség van arra is, hogy a kisebbségi magyar irodalmak adják fel azt a defenzív magatartást, amelyet, kétségtelenül az adott ország nemzetiségi és kulturális politikájának nyomása alatt, időnként tanúsítottak. A hagyományos „kisebbségi beszédmód” helyett egy új beszédmód kialakítására van szükség, amely elutasítja a történelmileg kialakult kisebbségi önkorlátozást és a túlzó óvatosságot, meg tud küzdeni a szabad beszédért, és valóban a „sajátosság méltóságát” képviseli. A kisebbségi magyar irodalmak ugyanis nem állnak egyedül, hanem éppen az egyetemes magyar irodalom lelki közössége és belső szolidaritása következtében egy tizenötmilliós nemzet és egy európai „kulturális középhatalom” integráns részét alkotják. A Magyarországgal szomszédos országok politikájának és többségi kultúrájának is meg kell értenie, hogy partnerük nem a kisebbségi magyar irodalom, ha-
