Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - MARGÓ - Csordás János: Rimaszombat a városrombolás jegyében 1960-1990
Rimaszombatot, az akkor 14 617 lakosú polgári várost rövid idő alatt panellakás-építéssel harmincezressé kívánták felfejleszteni a történelmi városrészek és a régi temetők megsemmisítésének fejében.4 Ekkor még többségben éltek itt a magyarok, a közéletben a magyar nyelv használata dominált, az üzletekben, vendéglátóhelyeken, hivatalokban mindenütt beszéltek magyarul, a hivatalokban fenntartották a kétnyelvűséget szóban és írásban egyaránt. Elmondható: a város beütemezett elszlovákosítása egybeesett a városrendezés többszakaszos folyamatával. Az elszlovákosítás ténye kiviláglik abból is, hogy a tervezetben nem szerepelt egyetlen új magyar tannyelvű alapiskola megépítése sem, szlovák tannyelvű az igen, mégpedig kettő. Az egyik a Rima túloldalán, a Sereg helyén, egy szinte színmagyar lakosú városrészben: Tamásfalvában; a másik az újonnan létrehozandó Nyugat-lakótelepen. Ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a városrendezési tervezet szerint az újonnan megépítendő panelépületekben magyar családok is laknak majd, hisz oda költöztetik őket a lebontott területekről, és a két új iskola az ittlakók gyermekeit szolgálja, egyértelmű a tény valóssága.5 A lebontásra ítélt területen az emberek kivétel nélkül családi házakban éltek, számukra a változás a családi fészek elhagyását jelentette, ami maradandó törést okozott sokuk életében. Akik nem óhajtottak panellakásba költözni és volt egyéb lehetőségük, éltek vele - ami azt jelentette, elköltöztek Rimaszombatból. Akiknek nem volt más lehetőségük, főként az idősebbeknek, panellakásba kényszerültek, miáltal részben avagy teljesen megváltozott az addigi életmódjuk. A panellakásokba nemcsak a családi házukat elvesztett rimaszombatiakat helyezték el, hanem a járás többi részéről ide- költöznivágyókat is... Köztudott tény volt Rimaszombatban, hogy például a szlovák tannyelvű iskolákban sok olyan pedagógus tanított, aki nem a városban lakott, hanem a közeli falvak valamelyikében; a pártapparátusban, a hivatalokban, a katonai parancsnokságon, a rendőrségen és egyebütt foglalkoztattak olyanokat, akik másutt laktak. Többségük aztán családostul rimaszombati lakos (és mellesleg „hálából” párttag) lett, a gyermekeik itt nőttek fel, idejártak alap- és középiskolába. Felettébb érdekes mozzanata a járásbeli normalizáció kezdeti időszakának, hogy 1969 decemberében a helybéli szlovák többségű politikai hatalom magyar embert nevezett ki a város élére, ami a Husák-féle normalizációs korszakban ellentmond önmagának. Miért pont magyar embert kellett erre a posztra kinevezni 1969-ben, ha például szinte valamennyi vállalat igazgatója szlovák volt vagy lett? Lenner Egont ugyanis kiemelték iskolaigazgatói székéből és beültették a városi nemzeti bizottság elnöki székébe...6 1971 augusztusában a helyi hatalom nagyszabású ünnepségekkel: hatalmas tömegeket megmozgató demonstrációs felvonulással, szabadtéri kiállításokkal, vásárral, kulturális rendezvényekkel, konferenciákkal és egyebekkel megemlékezett Rimaszombat fennállásának hétszázadik évfordulójáról, aztán 1973-ban, egy évvel az új város- rendezési terv jóváhagyása előtt (!) gőzerővel nekiláttak Rimaszombat újjáépítésének azzal a nyílt céllal, hogy a hétszáz éves város kapjon modern arculatot, épüljön át (szovjet mintára) szocialista típusú várossá.
