Irodalmi Szemle, 2007

2007/1 - Elek Tibor: „Hogy is kezdődött” (Tőzsér Árpád Genezis c. kötetéről, esszé)

„Hogy is kezdődött”

az apja is a »szülőföldje«. Sőt mi több: saját testi mivolta, fizikuma is az. (...) ha én verseimben apámat, anyámat, a szülőföldet emlegettem (emlegetem), akkor tulajdonképpen ahhoz az ideális ősállapotomhoz mértem (mérem) magamat, amelyet még semmi sem torzított, semmi sem térített adottságaimmal ellentétes irányba. Az én u- tam furcsa anomáliákon, kitérőkön keresztül vezetett (vezet) a józanabb, reálisabb önszemlélet felé. S ezen az úton biztos útjelzőnek bizonyult a szülőföld, az anya- s apakép, illetve életemnek az a szakasza, amit ezek a szimbólumok jeleznek. ”

A pálya későbbi szakaszaiból is számos verset és prózai vallomást idézhetnék még a szülőföldhöz való bonyolult viszony kérdésének továbbéléséről. ,JVem leh / et elfutni valamitől, ami bennünk va / n bennünk ” - írja például Tőzsér a Tépések című, tíz évvel később, a Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról című kötetben megjelent versében. Vagy az 1997-es Leviticus kötet címadó művében: „mit kellene írnom róla, hogy kiderüljön / minden fóbiám belőle gajdol”, mármint a szülőföldből. A Mi a szülőföld? című 1991-ben született szép, lírai kis- prózájában a szülőföldet az egyén és a közösség viszonyrendszerének eredőjeként jeleníti meg: „Nem, nem kell semmihez sem hasonlítanunk, a szülőföldet nem kell képszerűvé tennünk, hogy megérthessük, mert a szülőföld maga is kép. De olyan kép, amely csak bennünk él, és csak bennünk azonos önmagával. Bennünk, a mindenkori beszélőkben. Mert a valóságban nemzedékek hosszú sorát neveli föl, s minden nemzedék a saját képére igyekszik formálni fölnevelőjét. De az első képünk róla nem változik, s így végül is a szülőföld olyan kép, amely összefűzi azokat, akikben él. Olyan mítosz, mely a közös eredetre, az egykori közös látásra, közös világélményre utal, s mint az ősi eredetmítoszok a világ népeit emberiséggé, úgy szervezi a szülőföld az egy táj lakóit közösséggé, néppé, nemzetté. A szülőföld múltunk legelevenebb, mert legtárgyszerűbb, legkevésbé fogalmi összegezésekben élő része: kép, mely akkor is költészet, ha nem tesszük metaforák, hasonlatok elemévé, ha nem adunk neki külső jelentést. Akkor is azt jelenti, amire már maga a »szülőföld« kifejezés is utal: a »szülöttek« összetartozását. ”

Amennyiben a Genezis-kötet egésze, immár a mából tekintve rá, a tőzséri líra eredetét mutatja meg, akkor én azt nem másban, mint éppen a szülőföld metafizikájában látom, a szülőföldtől való elszakadás szükségszerű vágyában és megva- lósíthatatlanságában, az ellentmondás feloldhatatlanságában. Egy a 21. század elején induló költő szülőföldélménye, még ha faluról származik, akkor is nagyon más ma már, mint a Tőzséré. Ő még ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik „látta” a népdalt - ahogy A „palóc népdalokról” című esszéjében fogalmaz: „Láttuk élni, vonaglani, alakulni, rojtos szélű énekesfüzetekből előbátortalankodni s felszikrázni ” -, amelynek a népdalélményében „még nincs külön a nép és a dal élménye ”, ezért különös, már-már történeti dokumentumértéke is lehet számunkra annak a kötetnek, amely kortárs líránk egyik meghatározó alakja kezdeti pályaszakaszának összefüggésrendjén belül vall erről az élményről. Főként annak a fényében, hogy ma már például a falu Tőzsér számára is „valami lidércszürke fényű kísértet-ma-