Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Birkózás a hiány tudatával (Hogya György legújabb novelláskötétéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE jós elsősorban a Borges-hatást emeli ki Hogya György novellái kapcsán, s ez a megállapítás valóban alapvető kiindulópontként szolgálhat az Istent látni című könyvet vizsgálva. A posztmodern „minden megíratott” elvén alapuló tétele nem hiányzik a kötetből, amely azonban más irányokban is kalandozik. Tulajdonképpen két főbb csoportra lehetne osztani a könyv szövegeit, noha a szerző nem látta fontosnak különálló ciklusokba sorolni az írásokat (a vegyítés pedig ez esetben jó megoldásnak tűnik). Az első csoportba olyan kisvárosi történetek tartoznak, melyek valószínűleg a szerző saját életkörnyezete jelenségeinek a lenyomatai (Gizi, ...amikor késő, Életrajz, részben a Józsika és a kövek című novella). Ezek a novellák általában hagyományos szerkezetűek, egyszerű történeteket mesélnek el, melyekben ugyan kivétel nélkül fellelhető valami egzotikum (a „titokzatos zsidó világ”, jóslás, mágikus kövek), mégis, sokkal kevésbé meggyőzőek, mint a másik csoport írásai. A leggyengébb talán az ...amikor késő című novella, melyet én teljes egészében feleslegesnek találtam, unalmas, szétfolyós a cselekménye, stílusa nehézkes, tele van közhelyekkel, ráadásul a poén sem javít a helyzeten tulajdonképpen semmit. A második csoport írásaiban elszakadunk a kelet-európai kisvárostól, ezek a szövegek ugyanis egzotikus háttérrel rendelkeznek, gazdag művelődéstörténeti utalásrendszerrel, izgalmasak és olvasmányosak, „olvastatják magukat”, a szerző szemlátomást élvezettel kalauzol bennünket a történelmi és filozófiai gondolatlabirintusban, a- mely azonban sehol sem annyira átláthatatlan, hogy elveszve érezhetnénk magunkat benne. Az egymástól távol eső történelmi korok közötti mozgás (legyen szó néhány évszázadnyi vagy akár több évezrednyi távolságról) nem okoz gondot Hogya Györgynek, s nem teszi nehézkessé a novellákat sem, mivel írójuk kiválóan eligazodik mind a középkori inkvizítorok, mind az ókori Mezopotámia eunuchjainak világában. Ez az „időtudat” a könyv egyik alapeleme, mely a legjobb írásokban rendre visszaköszön, ezáltal szinte a végtelenig szélesítve ki azok idősíkját. Érdekes, hogy a kisvárosi novellák azt az érzést keltik az olvasóban, hogy szerzőjük sokkal jobban ismeri a közép-ameri- kai indián kultúrák vagy éppen az ókori görögség viszonyait, mint saját jelenkori környezetét, hiszen a napjainkban játszódó írások hitelessége megkérdőjelezhetőbbnek tűnik, mint a „történelmi” novelláké. Hogya György nem teszi írásai kizárólagos urává a nyelvet, sokkal inkább szeret filozófiai boncolgatásokba bocsátkozni, s ez teszi, hogy a helyenként feltűnő Márton László-i történetszövés (elsősorban Az út című novella I. részében) csapdába ejti az olvasót, mivel nem irodalmi képletek felállításáról, elbeszélői felismerések kereséséről van szó, mint inkább bölcseleti (néha álbölcseleti) kutakodásokról. Az említett novella első része Szent Marian legendáját meséli el az őt halálra ítélő inkvizítor szemszögéből - számomra ez a történet leginkább Umberto Eco regényének, A rózsa nevének arra az epizódjára emlékeztet, amelyben „törvény tétetik”, azaz kínvallatásnak vetik alá a kolostor házgondnokát. Umberto Eco neve Hogya György más írásainak kapcsán is felhozható lenne, jóllehet az Istent látni szerzője teljesen másképp (szerényebben, óvakodóbban) nyúl a történelmi-irodalmi forrásművekhez, mint Eco. Az út második része egy igazi borgesi váltás, az argentin zseni egyik kedvenc témája, az álmok szövevényes világa jelenik meg előttünk - ahogy a továbbiakban más Hogya-szövegek-
