Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - E. Fehér Pál: Huszonhárom erdélyi év (1977-2000) (Jegyzetek Gáll Ernő Naplójáról)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE amelynek irodalomtörténeti jelentőségét Kassák Lajos nevezetes Egy ember életéhez kell hasonlítanunk, vagy a politikusok közül Dömötör János, Csőgör Lajos szikár, irodalomtól távoli krónikái mellett feltétlenül említendő Méliusz József sajátos költői krónikája, a A Horace Cockery Múzeum, illetve a Horace Cockery darabokra tört elégiája (1983), amely a Korunk-hagyomány egyik legjelentősebb őrzőjének átpoetizált, ám azért sokszor azonosítható, sőt hitelesíthető emlékeit örökíti meg, a húszas évektől egészen a sztálini börtönökig meg tovább... És - ugyanúgy, mint Gáli naplója - már a legújabb időkbe vezet el Domokos Géza szintén forrásértékű memoárja (vagy inkább az RMDSZ első elnökének keserű vitairata?), az Esély. * Gáli Ernőt nemcsak ezek és az ehhez hasonló müvek ösztönözték naplóírás közben. Ezekben a könyvekben inkább önnön emlékeinek megbízhatóságát ellenőrizte. Viszont bizonyos, hogy rendkívüli élménye volt az általa (és az egész Korunk-kör által) különleges közép-európai jelentőségűnek okkal tartott Miroslav Krleža naplója, amelynek sok-sok részlete még a horvát író életében magyarul is napvilágot látott. Gáli érdekes tanulmányt közölt Musilról és Krležáról (nemcsak magyarul, hanem románul ugyancsak), amelyből egyértelműen kiderül, hogy világnézetileg mennyire közel érezte magához Krležát. Különösen vonzotta Gáli Ernőt Krleža szellemiségéhez, hogy a horvát író soha nem tagadta meg kommunista ifjúságát, baloldalisága vitathatatlan maradt, ugyanakkor elszántan küzdött a dogmatizmus sztálinista, sőt titoista megnyilvánulásai ellen, tekintet nélkül arra, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége egyik alapítója, a központi bizottság tagja volt és Tito személyes barátja, még a húszas évekből. Krleža vállalta a horvát nemzeti törekvéseket a Tito által eszközként használt nagyszerb nacionalizmussal szemben és igyekezett mindig naprakészen tájékozott lenni a világ dolgaiban. Akadtak más, nem is annyira külsődleges hasonlóságok is Krleža és Gáli Ernő életében: mindketten akadémikusok (igaz, „szabálytalan” akadémikusok), műhelyvezetők (Krleža a jugoszláv lexikonkiadó igazgatója, Gáli Ernő egyetemi tanár, amíg létezett a Bolyai Egyetem prorektora, a Korunk főszerkesztője több mint húsz esztendeig). És - ez sem lényegtelen - se Krleža, se Gáli nem az adott ország fővárosában él, hanem „csak” amolyan virtuális székvárosban. Zágráb, bár formálisan a Horvát Szocialista Köztársaság fővárosa, ténylegesen ugyanúgy messze esett a politikacsinálás belgrádi főhadiszállásától, mint Kolozsvár, akár Bukaresttől, akár Budapesttől, viszont kétségtelenül az „erdélyiség”, a magyar és a román őszinte és nem történelmi hamisságokkal operáló székhelye. Ha tetszik, ez a földrajzi helyzet nagyobb mérlegelési távlatot nyitott mindkettejük számára. Minden bizonnyal az országos politika szereplői közé tartózhattak volna, ha Belgrádban, illetve Bukarestben működnek: szülőföldjükön való maradásuk, „nép-nemzeti szolgálatvállalásuk” - ahogy Balogh Edgár mondotta volna - azonban erősebb kritikai érzékkel áldotta meg őket, nem azért, mert ellenzékiek voltak, hanem szükségszerűen élesebben érzékelték a tervek és a megvalósulás, a meghirdetett eszme és a korrupt, aljas gyakorlat közötti szakadékokat. Gáli Ernő - Krležához hasonlóan, viszont összehasonlíthatatlanabbul mostohább társadalmi körülmények közepette és sokáig a világtól elszigetelve - biztosan
