Irodalmi Szemle, 2007
2007/4 - Béres Csilla: Borsószem hercegasszonyka szenvedései (2.) (vers)
Béres Csilla a kicsiket meg igazán. Azt hittem, rám is borított Uram egy hegyet, s ha lázadok, hát égethetek. Ti nyugodtan nyalogathatjátok sebeitek a sarokban, titkolva, még jobb, paplan alatt. De csak teknősbékapáncél szorít pajzsként a földhöz. Szürke, nem ékszer. Hova visznek el a szavak! Maximum kurva akartam lenni, vagy szent, de az úgyse fog menni, túl gyáva vagyok. Kint a sötét, bent lámpa ég. Le sem fekszem, ha üres az ágy.- Anya, én hogyan halok meg?- kérdi a fiam.- Nem tudhatom. Szétpukkadnak a szavak, a zöld tenyérnyomod is kinőtted, aztán átfestettük az előszobafalat. Elmállanak egyszer ezek a repedések, kisimulnak az árkok. Kisfiam, kisfiam! Minden anyával, és az Anyák Anyjával én siratlak, mintha folyton, mindennap, és percben itt hagynál engem. A holnapok szaladnak, akár vonatunk mellett a fák. Gyorsan kell
