Irodalmi Szemle, 2007

2007/4 - Pomogáts Béla: Magyar tájak - magyar irodalom (2). Dunántúl és Erdély (esszé)

Magyar tájak - magyar irodalom (2)

gat-magyarországi kultúrtáj része volt, s ennyiben jellegzetesen dunántúli tradíciókat követett.

A Dunántúl és Erdély, alighanem ez a két hagyományos kulturális régió alakította ki azt a mentalitást, amelyet történeti és művelődéstörténeti, következésképpen szellemtörténeti és „lelki” értelemben magyarnak nevezhetünk. De miben különbözött egymástól ez a két régió? Természeti képükben kétségtelenül érzékelhetők a különbségek, egyrészt az inkább valóban „olaszos” és „franciás” dunántúli dombvidék, másrészt az inkább kelet-európai jellegű alföldi tájak és az alpesi jellegű erdélyi, kárpátaljai magas hegyvidékek között. A történeti különbségek azonban aligha találhatók meg azokban a karakterjegyekben, amelyekkel hagyományosan egyrészt a Dunántúlt (Nyugat-Magyarországot), másrészt Erdélyt (Kelet- Magyarországot) szokta jellemezni a közvélekedés. A Dunántúl katolikus, Erdély protestáns, mondják, és megfeledkeznek a Dunántúl protestáns fellegvárairól, Pápáról, Sopronról, Csurgóról, megfeledkeznek Erdély katolikus központjairól, Gyulafehérvárról, Kolozsvárról, Csíkról. A Dunántúl „aulikus”, „megbékélő”, „realista”, Erdély „lázadó”, szembeszegül az adott realitásokkal, mondják, és megfeledkeznek a politikai realitásokat megváltoztatni kívánó Zrínyiről, a kuruc Dunántúlról, megfeledkeznek Erdély nagy politikai realistáiról, gróf Bethlen Miklósról, báró Kemény Zsigmondról. A hagyományos gondolati kliséknek alighanem ebben az esetben sincs igazuk.

A dunántúli és az erdélyi régió közötti talán legfontosabb különbség valójában az egész magyarság történelmi és kulturális sorsválasztásából és sok évszázados politikai, valamint művelődési orientációjából következik. A Dunántúli is, Erdély is hagyományosan a vele szomszédos nagyobb világpolitikai és kulturális régió vonzásában él; a Dunántúl a Nyugat (a nyugat-európai kereszténység és civilizáció, gazdasági fejlődés és urbanizálódó műveltség), Erdély a Kelet (bizánci kereszténység, a keleti politikai kultúrák) vonzásában. A Dunántúl, az egész magyarság történelmi sorsválasztásának megfelelően, mindig nyitott volt a nyugatról érkező indíttatások, hatások, szellemiség és ízlés előtt, mindig integrálni kívánta és tudta ezt a szellemiséget, ezeket a hatásokat. Erdély, ellenkezőleg, saját nemzeti identitásának megőrzése végett zárkózott maradt a kelet felől érkező befolyással szemben, sőt többnyire (fegyveresen is) védekezni kényszerült ellenük; a tatár betörésekkel, a török hódításokkal s később a román elözönléssel szemben, és ezeknek a harcaiban végül is fájdalmas módon alulmaradt.

Ez egyszersmind az egész magyarság, az egész magyar kultúra tragédiája. Az, hogy Erdélyt végül is el kellett veszítenünk, történelmünk és kultúránk egyik felétől fosztott meg bennünket. (Ezt a veszteséget próbálja pótolni Trianon után a mai Kelet-Magyarország, Debrecen, Szeged, Miskolc, Sárospatak.) A nagy történelmi feladat tehát most, az ezredforduló körül, hogy ismét helyreállítsuk a magyar művelődésben Erdély hagyományos szerepét és ezzel együtt nemzeti kultúránk természetes dualizmusát, szellemi és lelki értelemben legalább.