Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Mennyit tudnak a kamaszok? (Kulcsár Ferenc: Én nem tudom, talán... című verseskötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE nyunk néha talán valamelyest koravénként viselkedik. Jobban szerethetjük, amikor Harry Pottert néz, esetleg a Zöld Kokó iránti érzései miatt kínlódik. Bár még ilyenkor sem láthatjuk őt egészen világosan - szavai annyira egyszerűek és feltűnés nélküliek, hogy esetleges gondolatai némán suhannak el a fűlünk mellett. Verseskötetként beszélünk az Én nem tudom, talán... című könyvről, pedig ez a meghatározás nem biztos, hogy szilárd alapokon nyugszik: talán szerencsésebb lett volna, ha a szerző prózai formába öntve adja közre gondolatait (kivált a naplójegyzetek esetében), hiszen ezek a szösszenetnyi versecskék sem nyelvükben, sem felépítésükben nem lírai szövegek. Prózai szövegként olvasva a formai effektusok hiánya is kevésbé tűnt volna fel, bár nyilván ezzel a megoldással sem számolta volna fel a szerző a nyelvi problémákat. Szinte egyáltalán nem jelenik meg a könyvben a kamasznyelv, a szleng, a diákzsargon, akármennyire is kerestem, nem találtam olyan szavakat, amilyenek a huszonegyedik század elején egy kiskamasz szótárának alapját képezik. Kulcsár Ferenc kamaszlánya észleli maga körül a világot (lásd madárinfluenza, a bársonyos forradalom évfordulója), ám a világ, a- mit észlel, egy „visszakamaszodni” kívánó felnőtté, nem egy naiv, öntörvényű kislányé. A hébe-hóba elszórt rímek, a kibontakozatlan gondolatok arra késztetnek bennünket, hogy az eredetiség felé tett látszólagos lépések mindegyikét véletlenszerűnek tartsuk. A szerző ahelyett, hogy egy kamasz viharos lelkét tárná fel e- lőttünk, egyszerű, dísztelen szavakból fabrikál egy lírának túl lapos, ritmustalan, prózának pedig - elsősorban nyelvileg - túl eseménytelen szövegvilágot. Hogy mindezek ellenére is megmutatkozik egyes helyeken a költő képzettsége és érettsége (pl. A vén hegedűs című versben, ahol ügyesen párosítja a „kőhajtásnyira” mellé a „sóhajtásnyira” kifejezést, vagy pl. a Mari nemrég elárulta nekem című vers egyes sorai - „menetet vágnak a csavargókba”), az valószínűleg a rutin helyébe kérezkedő tehetség műve. A kötetet Szkukálek Lajos groteszk grafikái töltik meg színekkel, s ezek a rajzok gyakran meggyőzőbbek maguknál a verseknél, máskor azonban a szöveg és a képek egymást támogatva sem képesek megmozgatni az olvasó fantáziáját (egy tízéves gyermek figyelmét is előbb fogják felkelteni a rajzok, mint a szövegek, pedig mégiscsak ez utóbbiaké lenne a domináns szerep). Végső soron megállapíthatjuk, hogy az Én nem tudom, talán... című kötet hetvennégy verséről nehéz meghatározni, kamaszoknak szól-e, akik saját gondolataikra lelhetnek bennük, s ezeken jókat szórakozhatnak, vagy kamaszokról szól-e, olyan felnőtteknek, akik egy saját maguk által elképzelt kamaszvilágba akarnak beleolvadni néhány röpke vers erejéig. Bármelyik esetet tekintjük is valósnak, némiképp meg- csalatva érezhetjük magunkat, miután elolvastuk ezt a szép küllemű kis könyvet, a- melyből tulajdonképpen az hiányzik, ami a lényeg lehette, mégpedig az irodalom, a- mely egyenrangú félként kezeli a kiskamaszokat és varázsolni is engedi őket. (Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2006) Szalay Zoltán
