Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Mennyit tudnak a kamaszok? (Kulcsár Ferenc: Én nem tudom, talán... című verseskötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Mennyit tudnak a kamaszok? (Kulcsár Ferenc: Én nem tudom, talán... című verseskötetéről) Kulcsár Ferenc új verseskötete, az En nem tudom, talán... című könyv mindenképp merész vállalkozás, mivelhogy egy olyan korosztályt szólít meg, amely e- setleg nehezen megközelíthetőnek tűnhet. Kiskamaszoknak szánja a verseket, s kiskamaszok hangján szólal meg; bensőséges viszonyt szeretne kiépíteni olvasói célközönségével. Már néhány sor elolvasása után tapasztalhatjuk azonban, hogy ez a görcsös célkitűzés mintha a legelső zátonyokon fennakadna, s ahogy a tizenévesek bőrébe bújni kívánó költő kényszeredett erőfeszítéssel próbálja kiépíteni saját kamaszvilágát, nemegyszer teljesen hitelét veszti. A költő irama meglehetősen gyors, s „fejetlenül” rohan el minden látványosság mellett, miközben elmulaszt rámutatni, miért is hív magával kamaszvilágába, s miért is érezhetnénk magunkat jól benne, vagy tulajdonképpen: érezhetnénk magunkat benne egyáltalán valahogy? Az En nem tudom, talán... semmiképpen nem egyedi jelenség a magyar irodalomban, nem más ugyanis, mint egy gyermekverskötet-kísérlet, még ha kifejezetten kamaszkönyvnek is íródott. Furcsának találom, ahogy a szerző a kamaszokat megszólítani kívánja, bár talán van némi trükkösség abban, hogy kizárólag hétköznapi jeleneteket sző bele a versekbe. Nem meseszerű gondolatok bontakoznak ki a könyv lapjain, nem történnek csodák, még csak különösképpen meghökkentő elemekkel sem találkozunk (ez minden bizonnyal még egy kiskamasz olvasó esetében is így van!), hanem szinte jelentéktelen képek pörögnek le előttünk, melyek az élet mindennapi mechanizmusát idézik (bár egy idő után ez a szürkeség már zavaró). Nem feltételezem, hogy a szerző úgy gondolta, ha könyve megjelenik, a kiskamaszok majd egy csapásra otthagyják a Doom 3-ast, kikapcsolják a Balázs show-t és rohannak a könyvesboltba, hogy lázasan belevethessék magukat a verseskötet olvasásába, és nem igazán tudom megítélni, mennyire tud lekötni egy tíz- tizenkét éves gyereket egy ilyesféle könyv. Ám az ifjúsági irodalomban ritkán láthatunk olyat, hogy a szerző ennyire azonosulni kívánjon az elbeszélővel, olyany- nyira, hogy valóban úgy írja meg a művet, ahogy azt a valóságos elbeszélő megírhatta volna. Az Én nem tudom, talán... verseinek elbeszélői kivétel nélkül kiskamaszok, fiúk, lányok, akik egyszerű hétköznapjaikat osztják meg velünk a naiv kis költeményeken keresztül, bár számomra állandóan előbújt ezen álca mögül egy tudálékos felnőtt, aki mindig, mindenhol rendet teremt. A kötet versei két ciklusba oszlanak, az első, az Én nem tudom, talán...című
