Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (14) Illyés Gyula (tanulmány)
Magyar líra és epika a 20. században (14) dolati igényességét, bensőségesebbé, személyesebbé, már-már prózaivá egyszerűsödik, kifejezésmódja szaggatottabbá, töredékesebbé , s ha mértéktartóan is és messzire elkerülve az avantgárd radikalizmusát, de formabontóvá vagy inkább formát oldóvá válik. Nem volt ló, csak lengő sörény. Nem volt szerelem, csak „szeretlek! “ Szív se, csak dobogás, - dadogás, kapkodás! Hiszen jövő se már, csak elmúlás. (Alkonyi út) „Az Új versek utáni kötetekben az érzékelés összefonódik a gondolattal, a látvány az eszmével, s ebből az átmeneti formából fejlődik ki az a versváltozat, amely nem a tárgyat, hanem a tárgy szemléletét, nem a reflexió lépcsőfokait, kibontakozását, hanem magát a reflexiót ábrázolja.”<42) Illyés Gyula lírája a hatvanas és a hetvenes években, a Béládi Miklós által leírt jellemzéshez híven, szembemegy azzal a népi-szürrealistának is nevezett kordivattal, amely Nagy László követőinél annyi bántóan modoros, stílromantikus és barokkosán túlhevített verset és verssort produkált. Illyés kopárságig puritán versnyelve legalább annyira alternatívája lehetett ezeknek, mint egy másik póluson az újholdasok elvont tárgyias költészete. Az Új versekkel kezdődő átalakulás-megújulás Illyés költészetében a hetvenes évekre érik be a Minden lehet (1973) és a Különös testamentum (1977) c. kötetekben. Az öregedés, az igen és a nem, az én és a világ, az idő múlása, az évszakok örök körforgása, a világosság és sötétség megannyi komor problémáján vívódó költő figyelme, ha a korábbiaknál ritkábban és rezignáltabban is, de lírájában is vissza-visszatér a nemzeti sorskérdésekhez, a magyar nyelv jelen- és jövőbeli helyzetéhez. Ott bujkál ez a kérdés olyan verssoraiban is, amelyek látszólag másról beszélnek, s fakad fel elemi erővel kései lírájának egyik legszebb darabjában, a Koszorú bán. Puszták népe. Illyés Gyula prózái felé, főként a nyolcvanas évek prózafordulata óta, kevés figyelem fordul. Pedig a Petőfi (1936) c. tanulmánya, a Hunok Párizsban (1946), a Kháron ladikján (1969) vagy a Beatrice apródjai (1979) c. regényei egyaránt bizonyságát adják annak, hogy ezek a művek nem egy költő alkalmi kiruccanásai voltak az irodalom más kontinenseire, hanem az életmű, gyakran a lírával egyenrangú, konzisztens részei, ami a szerző színpadi műveiről már jóval kevésbé mondható el. Illyés Gyula prózai főműve azonban, mai megítélésünk szerint is, a Puszták népe (1936) marad, ez az irodalmi szociográfiának is nevezett műfajközi könyv, a 20. századi magyar próza egyik vitathatatlan remekműve. A Puszták népe nem regény, de nem is „tiszta” szociográfia. Éppen ez a bizonyos műfajköziség az, ami egyszeri és megismételhetetlen írói telitalálatnak bizonyult. Az író egyszerre van belül és kívül anyagán, a szociografikus leírások pontos tény- és tárgyszerűségét
