Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - SZEMTŐL SZEMBEN - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (14) Illyés Gyula (tanulmány)
Magyar líra és epika a 20. században (14) említi ezzel összefüggésben. Az illyési vers, az illyési hang sajátosságairól egy évtizeddel később, máig érvényesen, Lengyel Balázs értekezik: „a világforradalmárból reálisabb magyar tennivalókban otthonra talált Illyés dísztelen zenéjű versekben, s az értelemhez szóló realista látásban lelt költői önmagára. S a magyar ritmus- melyben legtöbb nagy verse íródott - a harmincas évek elején csakúgy forradalminak hatott, csakúgy vadonatúj volt az irodalomban, mint a verszene ihletője: a paraszti sors [...] Elkerüli a szépen szóló szavak dallamait, a verbális gyönyöröket [...] a tartózkodó és kevés eszközzel élő verszene mindenütt aláveti magát az értelemhez szóló tartalom fegyelmének, s nem zenei élvezetre, érzéki beleélésre, hanem gondolati átélésre kényszerít.”'40’ Gondolati lírája. Az úgynevezett gondolati lírát két irányból fenyegeti az a veszély, hogy kilúgozódik belőle a legfontosabb: a művészi-esztétikai hitel (átfor- máltság). Az egyik a didakszis kísértése, a másik, hogy a mű a publicisztika felé tolódik el. Illyésnek gondolati versei többségében sikerül elkerülnie ezeket a csapdákat (a didakszist nem mindig), ami követői lírájáról már kevésbé mondható el. Illyés ugyanis a magyar gondolati líra legnagyobbjainak hagyományát követi: Vörösmartyét és Babitsét. A személyes élményből indít, s az élménynek a fonalát akkor sem ejti el, amikor azt egy magasabb, intellektuálisabb szférába emeli. Ezért is helytálló Béládi Miklósnak az a megállapítása Illyés Gyula negyvenes és ötvenes években írott verseiről, hogy azok a tárgyias élménylíra körébe tartoznak. A Kézfogások (1956) c. kötetének (melyet sokan az illyési líra csúcsának tartanak) nagy gondolati verseit (A reformáció genfi emlékműve előtt; Bartók; Árpád; Széchenyi hídja stb.) úgy járja át megrendülés és indulat, hogy az már szinte robbantaná a formát és nyelvet, ha minduntalan nem fékezné az intellektus elemző hűvössége, a szemlélet megfontolt távlata. Pedig micsoda indulatok hömpölyögnek a Rákosi-féle Magyarország, a magyar sztálinizmus éveiben keletkezett költeményekben! Mert olyanokat éltünk meg, amire ma sincs ige. Picasso kétorrú hajadonai, hatlábú ménjei tudták volna csak eljajongani, vágtatva kinyeríteni, amit mi elviseltünk, emberek, amit nem érthet meg, aki nem érte meg, amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már, csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek (Bartók) „Mert növeli, ki elfödi a bajt” - fakad ki ugyanebben a versben, mintegy Babitsra utalva, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”.
