Irodalmi Szemle, 2007

2007/3 - Pomogáts Béla: Magyar tájak - magyar irodalom (1) (esszé)

Magyar tájak - magyar irodalom

nántúli, az alföldi, a felvidéki és az erdélyi szellemiségnek. Az irodalomban, a művészetben és abban a „közkultúrában”, amely a mindennapi életben, a műveltebb társadalmi rétegek és csoportok gondolkodásmódjában, észjárásában, ízlésében, általánosabban szólva, mentalitásában jelenik meg, jól megfigyelhetők ezek a regionális szokások és kulturális változatok.

Leginkább az erdélyi magyarság esetében az ottani magyar társadalomnak jól felismerhető kulturális hagyománya, sőt saját „erdélyi” identitása volt. Ezt nemcsak az önálló Erdélyi Fejedelemség kultúrája mutatta, hanem azoknak a korai „transzszilvánistáknak”, például Apor Péternek és Cserei Mihálynak a munkássága is, akik Erdélynek a Habsburg Birodalomba történt befogadása, vagyis a magyar korona országainak közösségébe való visszatérése után adtak nagyobb hangsúlyt annak a meggyőződésnek, hogy helyes volna fenntartani a különleges erdélyi hagyományokat, az erdélyi politikai és kulturális identitást, illetve később olyan íróknak, publicistáknak és államférfiaknak a tevékenységében, mint Jósika Miklós és Kemény Zsigmond, ők ugyancsak nagy meggyőződéssel hangoztatták azt a követelményt, amely szerint Erdélynek a maga szellemi és politikai tradícióit kell követnie. Ez a meggyőződés mindvégig érvényesült a 19. században, az uniót megvalósító 1867-es kiegyezés utáni korszakban is.

Ezeket a regionális erdélyi hagyományokat újították fel a trianoni döntés u- tán a transzszilvánista gondolat hívei, így Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor és Tamási Áron, akik (talán naiv módon, hiszen a történések nem igazolták idealizmusukat) hittek abban, hogy a közös erdélyi történelem, a közös erdélyi sors és a közösnek tekintett erdélyi kulturális hagyomány végül is lehetőséget ad a három erdélyi nemzet kölcsönös kiengesztelődésére és együttműködésére. Erdélynek valóban igen gazdag kulturális hagyományai voltak, valójában el lehet különíteni egy partiumi (nagyváradi, szatmári), egy belső erdélyi (kolozsvári, nagyenyedi), egy székelyföldi (marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi, Csíkszeredái, sepsiszentgyörgyi) és egy bánsági (aradi, temesvári) kulturális hagyományt. Ezeket a hagyományokat fogta össze, rájuk épült a transzszilvánista ideológia: az „erdélyi gondolat”.

A történelmi Felvidéknek (a mai szlovákiai magyarságnak) nem volt ilyen gazdag és teljes regionális öröksége, jóllehet a felvidéki magyar irodalomnak is voltak „helyi színei”, minthogy a régi felső-magyarországi városoknak, így Pozsonynak, Komáromnak, Losoncnak, Rimaszombatnak, Kassának, Eperjesnek, Besztercebányának vagy Zsolnának voltak magyar (illetve magyar-szlovák) irodalmi hagyományai. Ezek a hagyományok egyszerre voltak helyiek és nemzetiek, mivel amellett, hogy megörökítették a nagyobb tájegység történelmét, művelődési örökségét és (mondhatjuk így) „lelkiségét” (vagy „mentalitását”) elhelyezték ezeket a magyar kultúra és szellemiség örökségében is. így a Felvidéken otthonos Balassi Bálint, az alsósztregovai Madách Imre, a komáromi Jókai Mór, a lévai Reviczky Gyula, a nógrádi Mikszáth Kálmán és később a kassai Fábry Zoltán és Sziklay Ferenc, a pozsonyi Jankovics Marcell, a losonci Simándy Pál maguk is ki