Irodalmi Szemle, 2007
2007/3 - Tőzsér Árpád versei (Búcsú Arcadiától, Hó-kék, Szilveszter, Felszél)
Tőzsér Árpádversei Hó-kék Ezerhatszázhúsz március harmincadikán Bacon csúnya nejére s a szép Essex grófra gondol, árulásaira az induktív „elvetés” szellemében: házasságunk napján tudatunk hét évet vénül, hány éves is vagyok akkor tulajdonképpen? Londonból Highgate-ba tart. Négyszárú körző: lábalja lova a hóba szerkesztett utat. Metszik egy patak esését, a tudós úgy látja, a forrásból kivillámló jégalabárd is az általános tengere felé mutat. Ha itt halok meg, gondolja, a fagy legalább hibernál, felismerhetnek nyakfodrom premisszájáról. (Jaj, már jön is a hóvakság: a nap az ég ágára fagyott dió!, vagy jéggel kitömött tyúk egy Bruegel-képen?!) Betakar a hó, befog a Nagy Indukció. A festő is kiveti a lázadó színt a képből, aztán talánkénX újra fölrakja, másik vászonra, másik jelentéskörbe (mondjuk a hó-kéket chiaroscuróba törve). - Indul a kancellár idegen viszonylatba. Szilveszter Ketten... Még az óév sebében, átömlőben más térbe, testbe. Szétkásásodik sosemvolt Énem, s abban Én, ami csontig sebezte. A telefonban, mintha túlvilágról, jön a hang: Boldog új esztendőt! Valahonnan valaki átszól, s beiktatódunk: a sorsunk eldőlt.
