Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - TALLÓZÓ - Bodor Béla: Lacan díványán Woyzeck zavarba ejtő dolgokat mond (Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába című kötetére
TALLÓZÓ arculatának lassú átalakulása. Az azonban jól látható, hogy ezekben az írásaiban olyan nyelvi megoldásokkal kísérletezik, melyek korábbi köteteiben kevésbé fordultak elő. Elsősorban A testaranyozó című darabra gondolok, mely azzal, hogy archaikus nyelvállapotra reflektál, a Parti-olvasás legfontosabb motivációs tényezőjét, a nyelvben való magabiztos jártasság tudatát iktatja ki. Ha ugyanis archaizáló nyelven írt szöveget olvasunk, tisztában vagyunk azzal, hogy kétszeres imitációval van dolgunk: az író úgy tesz, mintha egy korábbi nyelvállapot lenne számára a természetes, az olvasó pedig úgy tesz, mintha elfogadná ezt a játékszabályt. Parti prózájában azonban a szabály elvété- se a legfőbb szabály, tehát nyilván az archaizáló részek is szabálytalanok; csakhogy a szituált narratíva működésének alapfeltétele, hogy ismerjük a beszélőt, és ez ilyenkor meghatározhatatlan. A szóban forgó elbeszélés narrátora többszörösen összetett alak. Egyrészt persze az író hasonmása beszél. De mindjárt az első mondatban átadja a szót valakinek: „rossz álmaim valamelyik szállodájában”, határozza meg a helyszínt, és ezzel a beszélőt, álmodott-önmagát. Ez a valaki azonban rövidesen találkozik a címben jelölt személlyel, a szöveg hátralevő részében ő beszél, nem tudjuk meg, hogy mi történik az író alteregójával, aki „az otromba kaszárnyahotel” bárjában üldögél meztelenül, előtte egy csésze ital, amit ha megiszik, mikroszkopikus méretű törpévé változik. Nem beszélek arról, hogy milyen módon tudja elhinni mindezt az olvasó, mert az önkényesség és a horizontsértés megint csak Parti eszközrendszerének meghatározó eleme - tehát ugyanezt voltaképpen a Hullámzó Balaton vagy más írások kapcsán is meg lehetne kérdezni, ott mégsem tesszük, és ez az, amit érdemes megjegyezni és később visszatérni rá -, most csak a nyelvről beszélek. A szóban forgó alkimista például ezt mondja: „Ha azt hinné kegyelmed, hogy megállók a förtezet e bémenő lejtőjin, a szkül- lák e karib díszei közt, csalatkozik.” Rettentően bonyolult dolog elképzelni egy kora újkori beszélőt, aki tudós, de nincs birtokában kora antik műveltségének, tehát természetesebb számára a karib dísz mint a Kharübdisz, é-ző/í-ző dialektusban beszél (lejtőjén helyett lejtőjint mond, mint Sylvester János, bemenő helyett bémenőt, mint például az erdélyi tájnyelv), és ezzel együtt nagyjából abban a modorban igyekszik kifejezni magát, amit Mary Shelley Frankensteinjétől szoktunk meg. A förtezet magánhangzórendjében a förtelem, mássalhangzóiban a fertőzet mintáját követi; szerintem ebben a hibrid-alakban nem létezik. Másutt a mesélő így fogalmaz: „Arra mondom ezt, hogy ennek utána, ennek lá- bit tiporvák, leán, mi több asszonynémber es jőve ugyané dologban, azkiket én szintúgy el nem küldheték...”. A lábit a lábait táj nyelvi-régies alakja, vagyis nem az í-ző nyelv eleme. A tiporvák nem a tiporván határozói igenév régies alakja, és nem is az ige régies félmúltja, az tiprák lenne, hanem azt jelenti, hogy le vannak tiporva. Nem vagyok igazán otthon a régi nyelvtanban, de talán arra tippelnék, hogy a tiporvák a tipor ige szenvedő nemű többes számú jelen idejű befejezett alakjából képzett melléknévi igenév lehet. Vagyis helyesen ennek lábi tiporvák leán, mi több asszonyember által, kik jövének ugyané dologban lehetne. (Mert asszonynémber ugyanúgy nincs, mint farkastoportyán vagy lóparipa; vagy férfiembert és asszonyembert, vagy embert és némbert mondhatunk.) Egyszerűen érthetetlen, hogy a beszélő miért követi el ezeket a hibákat. Mechanikusan és motiválatlanul érvényesül a szabály, hogy Parti Nagy beszélői szá
