Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Girolamo Angeriano: Erotopaegnion (vers)
Girolamo Angeriano ö sziklát, tengert megszelídítve csacsog. Hajnalban s esténként látni Venust, s ugyanakkor Caelia is látszik, s százszorosán ragyogóbb! Mindent túlfénylő Nap támad a tengeri habból, s túlfénylik mindent Caelia arca, ha jő. Harcos bajnoknál bátrabban kel föl a Mars, és elszántabb harcos, mint ez a lány, nem akad. Juppiter is ha lenéz, megnyugszik a föld, az Olympus, ő ha lenéz, lecsitul menten a föld meg az ég. Bár Saturnus már hajlott: gyönyörű ez a lány még, ám egy tisztes anyón túltesz erényeiben, így, aki még sose látta szerelmem, vesse az égre majd a szemét, s mindent megtud, amit csak akar! CXXXII. Cupidóról és önmagáról Meztelenül látott meg Ámor, de sebekre nem is lelt. „Tán a nyilam nem ütött semmi sebet?” - fecsegett. Átlátszó a nyilam, s nem serken vér a nyomában? Hogy lehet, egy véres sebre se lelhetek itt?” „Ezt ne csodáld!” — mondtam - „Nyilad éget elégszer, elégszer üt sebeket, mégis más Ámorért epedek. Büszke oly isteni arca miatt, s birodalmad uralja, és szeme fényével ejt szerelemsebeket!” CXLVII. Caeliáról és Cupidóról Caelia míg fénylő körmét vagdossa a késsel, ujján egy sebet ejt, s csurran a földre a vér. Ezt meglátva Ámor kiabált: „Bizakodni okod nincs, láttam, tényleg vad s durva, kegyetlen a seb!” Még befejezni se tudta a nyelve, a légbe iram lőtt, és úrnőm mellett szállt le a földre hamar. Nyílhegyeit titkon megitatta a vér zamatával, és így szólt: „Bátor s vad leszek így magam is!” Innen az égbe repült hó szárnyát megsuhogatva, és a vadóc, villák legtetejébe csücsült, és tengert, földet kezdett perzselni nyilával, még Jupiter laka is tűrte a vad nyilazást.
