Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - Girolamo Angeriano: Erotopaegnion (vers)
Girolamo Angeriano „Ő soha nem lágyul, ő soha nem szelídül, bárha kegyes jeledet hordozza magán, ne feledd el, szétfolyt véredtől fénylik a rózsaszirom. Vad harcot, haragot, házsártot hirdet a vérfolt. Véráztatta jelek jelzik a vad sziveket.” „Drága kölyök, te vadóc, mit tudsz te a zsenge tavaszról! mondta az anyja - Notus sem sebesebb, ha inai. Itt e virág hó keblén, azt példázza csupán, hogy lám, a hiú szépség gyorsan a semmibe hal. Nézze a szirmát meg, s ezt látja felírva: te szűzlány, most élj, mert léted, mint e szirom, lepereg. ” LXIII. Caeliáról és a festőről Caelia színarany öltözetében egy aktra figyelt föl, s megtapogatta a szép képet, amelynek örült. „Festő, mondd, hol láttál engem meg ruha nélkül? hol láttad fénylő és sima combjaimat? Lábszáram, lábam, mellem s más részeimet még hű színárnyalatok fénye füröszti, hogyan? Erre a festő szól: „Kitanított engem a leghűbb, legtisztább szívű férfi, ki érted eped. Erre felelte a lány: „Ő látott meg ruha nélkül? Semmi viszonzást sem nyert epedése sosem! Erre a festő: „Sápadtsága, a búja, szerelme felfedi, hogy benned mennyi, de mennyi a báj.” „Hogyha gálád vagyok, és aki kedvel, sápadozik csak, mért festesz lágynak?” - ezt tudakolta a lány. Erre a festő: „Békés arcod jelzi szerelmed, senki se látja, amit rejt lecsitulva szived. Szép tested kívánod tán durván bemutatni? Büszke szemöldöködön festve e vers legyen ott: Menj, idegen, terhes medvén a dühöm heve túltesz, szikla vagyok, s ha nekem csapsz szelet, ostoba vagy! LXXVIII. Önmagáról és Venusról Hármas utón fürkészte a kósza Ámort Venus éppen, s így szóltam hozzá: „Kósza fiad milyen is?” így szólt: „Elmondom: fiam, ó, a fiam nagyon is vad,
