Irodalmi Szemle, 2007
2007/2 - Gál Sándor: Történések (1) (Négy évtized hordaléka)
Gál Sándor * * * Mire hát a szavak, mire valók, ha nem vetik szét a félelem méteres ólomfalát?! * * * A vadvizek - szabad vizek. Földből feltörök, tavaszi hóolvadások maradványai. Arasznyi tocsogók, amelyek „mélyén” nem pusztul el a rét füve, amelyek fölé sás és nád nő; megél bennük a csík, a vízi csiga, a vízi bogár, fészket rak szélükön a bíbic, a vadkacsák, a sárszalonka, a réti csér... De olykor, hirtelen olvadástól megduzzadva, a vadvizek zúgó zuhataggá, zabolátlan áradattá duzzadnak, s mindent elsodornak, ami útjukba kerül. A vadvizek - szabad vizek; törvényük a szabadság... Nézd, a fák megmaradtak, az út is út - tovább kell menni! * * * A legkisebb és a legnagyobb távolság mégis az ember: az Egy és az Egész! * * * az arca fehér szirom rajta a kín is fehér jaj itt fehér a fájdalom * * * Robbanó almafák illata volt ami idáig kísért az ősz most általad hoz ezer gyümölcsöt s nyugtató lila árnyakat ezért és csak ezért kék az ősz ezért ragyog az élet ezért ért idáig s magam is csak ezért vagyok * * * Abban a kávéházban csak férfiak ültek azon a délutánon. A fehér abroszokkal leterített asztalok felett a délután fekete foltjai. A mennyezetet négy tömör oszlop tartotta, az oszlopokra a farsangi vidámság négyágú csillagait szögezték fel. De ezek a csillagok jól szolgálták a korábbi ünnepeket is. A legközelebbi oszlop felső csillagát már csak egy szög tartotta, s ebben a félig zuhanó állapotban olyan volt, mintha a júniusi égből hullana alá. Csak az ívfényizzású csóvája hiányzott. Meg hogy valaki daloljon hozzá. De a kávéházban senki se dalolt. Délután volt, és szerda.
