Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Egy „ezeréves” újdonság (Mihályi Ödön Boltozatok a tavaszban című kötetéről
KÖNYVRŐL KÖNYVRE tő szövegek sem nélkülözik azonban a tiszta költőiséget, nem egy hányavetien elszórt költői gyöngyszemre lelhetünk, például az így vagyok veled című sajátos szerelmesversben: „Te élménye vagy a földnek,/elementum/és én csak ember.” Vagy ugyanitt: „én meg az elmálló parázsban, az időben élek". Tehát, bár legtöbb kritikusa szerint igazi hangja csak később, a bodgányi, gazdálkodással töltött évek alatt alakult ki, már ezekben a korai versekben érezhetjük a letisztult, arányos költői tehetség jeleit. A bogdányi remeteélet - ami alatt igazából irodalmi remeteséget érthetünk - „megéneklése” egy egész seregnyi olyan verset jelent, melyek szikárságukkal, érzékenységükkel, gyakran a hétköznapi beszélt nyelvet játékba hozó egyszerűségükkel egészen egyedien hatnak; Mihályi kortársai ez időben egészen más módon alkottak, az ő szabadversei először talán a hanyagság benyomását keltik, ez a hanyagság azonban sokkal inkább a kiábrándultság iróniájaként értelmezhető. Annak ellenére, hogy a vidéki élet mozzanataiból merít a leggyakrabban, egyes költeményei határozottan a huszadik századi urbanizált lét kiüresedettségének megközelítésére törekszenek, s ezen már-már prózai hangú munkáinak sorai úgy konganak, akár egy ezeréves falu harangjai. A fájdalmas öregség nála nem az idő múlásának jele, hanem egy állapot, amely önkényesebb annál, semmint hogy az idő uralkodhassék felette. Az idő viszonylagosságára utal a Születésnapra című versben is, s végkövetkeztetésként megállapítja: „és ezért vagyok még mindig huszonhat éves,/holott ezer éve születtem. ” A vidéki élettel való összebékíthetetlensége több versében is visszaköszön, s habár kritikusai általában a paraszti hétköznapokba való alázatos belenyugvását vélik kiolvasni szövegeiből, letagadhatatlan, hogy örök fájdalom számára a nagyvárosi nyüzsgés hiánya, s ez a két sor: „nehéz a falu költőjévé lenni,/aki szerette, szerelmese volt az éjjeli Andrássy-út- nak”, csak a legszelídebb kifejezése ennek a fájdalomnak. Bogdány című verse, amelyben mintegy összefoglalja élete változását, egy, a választott sorsával kibékülni akaró, ám a belső erők által állandó fojtott lázongásra kényszerített lélek vallomása, hiába próbálja ugyanis idilli képekben megfesteni új életét, a mű utolsó, ötödik részében keservesen felhördül: „Csak mi élünk halotton itt, tunya parasztok,/falak sírjában.’’’’ S a befejező sorban már a „földhözragadt” vénség jelenik meg, amely nem vesz tudomást a tavaszról, az újjászületés lehetőségéről: „Csak járunk rajta tempós öregséggelA szerző legerőteljesebb verseiben (közülük is a Tél címűt emelném ki) a kiábrándult, gyakran a vidéki parasztság életéből kölcsönzött képeket felvonultató szikár realizmus mesterien kezelt, mitikussá és misztikussá fokozott szürrealista elemekkel vegyül, melyekben megtalálható ugyan némi szociografikus szín is, ám ennek a szociografikus adaléknak már semmi köze a kommunista eszmehirdetéshez, a szerző inkább balla- disztikus, népies úton próbál közelíteni mondanivalójához (Bogdányi suszter). El lehetne játszani a gondolattal, hogy a sajnálatos módon töredékben maradt, bár tulajdonképpen egésznek tekinthető életmű milyen folytatást vehetett volna ezek után, a kérdést azonban sokféle körülmény bonyolítja, az irodalomtörténetiek mellett tár- sadalmi-politikaiak is. Ebben az elmélkedésben némi segítséget nyújthat talán az a rövid prózai munka, amely Önéletrajzi töredék címmel került a kötetbe, s melyben Mihályi gyermeksége éveiről s testi-lelki fejlődéséről vall megrázó őszinteséggel. Mindjárt a második bekezdésben például így keres választ kirekesztettségére, mel
