Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Tóth László: „Amikor a trillázó madár a tojás belsejében énekel” (Régi-új beszélgetés Tőzsér Árpáddal és Milan Rúfusszal)
SZEMTŐL SZEMBEN vák népdalok „készek, lekerekítettek”. Ezt a véleményét én nagyon találónak érzem, és igazságát megerősíthetem. Az 1970-es évek elején ugyanis volt egy dédelgetett tervem: le akartam fordítani egy kötetre való szlovák betyárballadát. A tervem nem valósult meg, csak úgy felében, de arra jó volt, hogy közben szert tettem néhány nagyon érdekes felismerésre. Eltérek a témától, de az érdekesség kedvéért akkor is elmondom, hogy ilyen felismerésem volt például a szlovák betyárélet drámai helyzeteinek közösségi jellege. A szlovák betyár tragédiájából általában mindig többfelé indul az epikai szál, lázadása is mindig több embert mozgat. A magyar népdalok betyárja viszont általában magányos lázadó, több körülötte a társadalmilag motiválatlan, hogy úgy mondjam, „öncélú” bűn, sőt a szadizmus. De talán éppen ezért több a magyar szövegekben a feszültség, sőt a komorság és a lélektani motiváltság. De legfőbb felismerésem a szlovák népdalt illetően éppen a Rúfus úr által említett „kerekség”-hez kapcsolódik. Míg a magyar szövegek cseppfo- lyósabbak, amorfabbak, hogy ne mondjam: töredékesebbek, addig a szlovák szövegek valóban kerekebbek, megmunkáltabbak, készebbek. Erősebben érződik bennük az idő, mintha ezt a „gyepet” többet öntözték és nyírták volna, mint a magyart. Archaikusabbak, kihordottabbak. A sok állandó motívum - például minden betyárt „Janík”-nak hívnak - az egész szlovák betyárdalkincset egységesíti, mintha egyetlen többrészes kompozícióról volna szó. Fordítás közben állandóan kísértést éreztem, hogy a különböző szövegeket összedolgozzam, de legalábbis egymás mellé helyezzem. * Nyilván ennek a „ kísértésnek ” az eredménye is a szlovák betyárdalokra épülő, nagyjából ebből az időből származó kisszínpadi összeállításod, a Betyárok sírja is. TŐZSÉR: - Igen. S közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy csak egy szlovák Lönnrot Illés szükségeltetne, s a szlovák népdalokból is össze lehetne állítani a „Kalevelát”. S most hirtelen nem is tudom, mért mondtam mindezt el. De talán azért, hogy jelezzem: én megértem Janko Kráľ és az egész 19. századi szlovák költészet mozdulatát, mikor olyan természetességgel nyúltak mintákért a népköltészethez: olyan lecsiszolt műremekeket találtak ott, amelyeket szinte stilizálás nélkül beemelhettek volna a költészetükbe. Meg talán azért is, hogy eddig még sehol sem volt alkalmam erről az egykori élményemről beszélni: behordta az idő pora, s úgy látszik, Rúfus úr vallomása kellett hozzá, hogy (újra) aktivizálódjon bennem. * Mit jelent az Ön számára, Rúfus úr, a mese? S egyáltalán milyen szerepe van, illetve milyen szerepet tölthet be a mese ebben a túltechnizált, elidegenedett és agyonhajszolt világban? Nem anakronizmus-e, nem valami szükségtelen holmi-e a mese a harmadik évezred felé közeledve? RÚFUS: - Tavaly jelent meg az olasz Palermóban egy szlovák népmese-válogatás, s a könyvet az olvasók nem várt érdeklődéssel fogadták. A fordító, Jarmila Očkayová tőlem választotta a mottót, mely így hangzik: „A mese nem altatódalként született, hogy a gyermekek álomba szenderedjenek tőle. A mese olyan vallomás, melyet felnőttek szántak a felnőtteknek, hogy felébredjenek.” S ennyi talán elég is lehet válaszként erre a kérdésre. 1989. június—szeptember; 2006. október Tóth László
