Irodalmi Szemle, 2007
2007/12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Tóth László: „Amikor a trillázó madár a tojás belsejében énekel” (Régi-új beszélgetés Tőzsér Árpáddal és Milan Rúfusszal)
SZEMTŐL SZEMBEN zetükről, a cseh, a szlovák, a magyar és a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról, azok helyzetéről, egymással való kapcsolatairól, tágabban Közép-Európáról társalgó hatszemközti beszélgetéseinket kötetbe rendezzem. Ezt Hatszemközt, avagy Korbúcsúztató- anno 1989. Nyolc beszélgetés szlovák és szlovákiai magyar írókkal egy rendszer végóráiban címmel, alcímmel a napokban meg is tettem, s a könyv a dunaszerdahelyi NAP Kiadónál várja közeli megjelenését. Könyvem bizonyos értelemben vett időutazás jellegét ez a mostani beszélgetés (részlet) is tisztán mutatja. Két, a valóságban ma már az idősebb nemzedékekhez tartozó jelentős író beszél itt még középkorúként, de az időközben eltelt tizenhét esztendő is- ma már világosan látni — egyértelműen őket, akkori magukat, s addigi útjukat hitelesíti. Pályájuk mindkettőjüknek azóta is töretlen, s életművük folyamatos terebélyesedésével egy olyan kiteljesedés közelébe értek, amelyre már okkal s joggal lehetett következtetni addigi munkásságukból, így az alábbi töprengéseikből, helyzet- és énlátásukból is. * Az Aludj, jó éjszakát című versével kapcsolatban, Rúfus úr, Tőzsér Árpád valahol látenciáról beszél, a köznapi és az ünnepélyes egyidejű jelenlétéről, és kimutatja, hogy önnek a barokk kifejező eszközeivel realista verset sikerült írnia, mintha csak egy „realista Murillo" vetette volna papírra. Véleményem szerint ez a megállapítás az ön egész költészetére érvényes, már ami verseinek képiségét, zeneiségét, atmoszféráját és bizonyos fajta emelkedettségét illeti. Rúfus úr verseit olvasva egyfelől valóban mintha katedrálisban volna az ember, mintha gyertyaillatot lélegeznék magamba, orgonamuzsikát hallanék, s minden mintha szörnyen személytelen, vagy még inkább: személy fölötti volna, másfelől viszont verseinek minden sorából valami mérhetetlen egyszerűség és mélységes alázat cseng ki. TŐZSÉR: - Annak idején valahol már megkockáztattam: rokonságot érzek Pilinszky János és Milán Rúfus költészete között, s a párhuzam alapját egyfajta „vallásosságban”, egyfajta szenvedésvállalásban mint magatartásformában, a két költészet metafizikai jelentésrétegében jelöltem meg. De életérzésükön, magatartásukon kívül sok a hasonlóság kettőjük között a képalkotásban, a versbeszédben is. Mindez csak „felszín”, vagy a vers mélyebb rétegeiben, indítékaiban is van valami kötődés a kereszténységhez? RÚFUS: - Ha a „felszín” alatt a metaforát, a költői képet mint olyat érti, akkor hát felszín is. Ám nem egy véletlenszerű, hanem a keresztény létfelfogáshoz való lényegi kötődés által meghatározott felszín. Ám mindez nemcsak egyedül énrám érvényes, hanem az egész európai kultúrára is, melyet e kötődés nélkül sem értelmezni, sem elképzelni nem tudnánk. Persze, nem egyszerű a dolog a költő hitével. A költő küldetése a vers, aminek raison d’etre-ja viszont a teljes ember a maga hitével és hitetlenségével, fájdalmával és örömével, lázadásával és alázatával együtt. Ha tehát a költő az angyalokkal tart, akkor ezek azok az angyalok, melyek fellázadtak, hogy azután- lázadásuk tetőpontján is Isten árváinak érezve magukat - alázattal térjenek meg. A költő vallásos embernek is problematikus maradna. Lázad, és az intézmények szószólói aligha képesek megérteni, hogy lázadását az elkeseredés, nem pedig a gőg motiválja. A költő hite nem más, mint a keresés hite, és ő túlságosan becsületes ahhoz, hogy a saját kérdéseire hitel nélküli válaszokat adjon. De nem tudja a Létet egy gépiesen is
