Irodalmi Szemle, 2007

2007/12 - Csordás János: Akinek majdnem sikerült (novella)

Akinek majdnem sikerült

kintettel kiballagott az épületből. Alig tett néhány lépést, amikor megcsúszott. Olyat jajdult, hogy körülötte szinte megállt a gyalogosforgalom.

A kórházban M. szinte újjászületett: hozzászokott a rendszeres étkezéshez, hetente háromszor egy gyors beszédű, nagy bajszú borbély megborotválta, s az ápolók elvitték zuhanyozni is. A balesete után más embernek érezte magát. A kórházban törődtek vele, teljesítették a kéréseit, egyedül ő nem panaszkodott az ellátás minősége miatt. A többi ápolttal néha-néha jól elszórakozott, esténként kártyázhattak vagy tévét nézhettek, s aki tehette, kisurranhatott a toalettre cigarettázni.

Egy hónap elteltével M. már járt. Kapott két mankót, ezek segítségével kimehetett a folyosóra. Combtőig begipszelt lábát mereven vonszolta, s olybá tűnt neki, mintha járni tanulna. Minthogy tartott attól, hogy esetleg hamarosan hazaengedik, éjszakánként titokban kisettenkedett a balkonra, s pizsamában ácsorgott a hidegben azt remélve, alaposan megfázik, s nem kell egyhamar elhagynia a kórházat. Maradásának legfőbb okát abban látta, hogy titokban beleszeretett az egyik ápolónőbe, aki egy fi lm színésznőre emlékeztette; gömbölyded alakja elevenen megmaradt az emlékezetében. Ráadásul, ahogy azt saját bőrén tapasztalhatta, ő is felkeltette az ápolónő érdeklődését, s fokozatosan egyfajta szimpátia vagy vonzódás alakult ki kettejük közt.

Tervezgetett, spekulált, nagybani reményeket fűzött kiagyalt jövőjével kapcsolatban. Ha rendbejön a lába, ha újrajárni fog, végrehajt egy zseniális cselekedetet. Ez lesz majd a következő balesete, amelyet saját maga idéz elő. Persze úgy kell feltüntetni, mintha véletlenszerűen következett volna be. Megint kórházba kerül, talán pontosan ugyanide, láthatja újra kedvenc ápolónőjét, etetni fogják, hasznosan eltöltheti az idejét, felkészülhet megint valamire... Legfőbb célja: testi fogyatékossá válni, akkor biztosan valamilyen intézménybe teszik, ahol majd eltengődik az ottaniakkal. Ez amolyan titkos magánvállalkozásszerű életmód lesz, remélhetőleg lassú és hosszantartó. Saját teste a vállalkozási alap, hisz, ahogy arra az egyik pillanatban rádöbbent, nincs semmije és senkije, az élete teljesen kilátástalan. Végül is valahová csak kell tartoznia.

Számítása bevált: alaposan megfázott, valamiféle ronda náthát kapott el, s három napig negyven fokos lázban hánykolódott az ágyban. A negyedik napon aztán meghalt.

Mit tehet ilyenkor az író (egy olyan írásával, amelyik legalább tíz éve várat a befejezéssel)? Átnézi a szöveget, odakanyarít valamiféle meghökkentő véget — noha nyugodtan lehetett volna még folytatni a történetet - javítgatja mindaddig, amíg elégedett nem lesz vele, kinyomtatja, utána eljuttatja valamelyik irodalmi folyóirat szerkesztőségébe. A szerkesztő átveszi, elolvassa, s talán beleszerkeszti az egyik következő lapszámba. Az író pediglen, amikor visszaolvassa a novelláját a lapban, megelégedéssel konstatálhatja, hogy M. nemhiába halálozott el a fentiekben. Könyörtelen világ ez.