Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fried István: Caliban, a polgári író
Fried István tetsző hang különféle indulatokra vezethető vissza, különféle indulatokat közvetít. A Hattyúdal számol az egymástól eltérő lehetőséggel, az átok modalitásával éppen úgy, mint „az emberi”-t igénylő érdeklődéssel. A novella főszereplője a Stratfordba visszavonult drámaíró, akinek az elbeszélő előbb fölvázolja életkörülményeit, ezt követőleg a kortársak londoni „világ”-át, amely szinte utókoraként működik, a leginkább azért, mivel más szándékú, más karakterű drámaírók és drámák bukkantak föl. A főhős a maga írói pályájára visszapillantva elszámolni látszik azokkal a kölcsönzésekkel, amelyek drámái anyagát segítettek megformálni. Ezután annak a mozzanatnak leírása következik, amelynek során a Londonból érkező leveleket forgatva rászánja magát, hogy még egyszer színművet alkosson, miközben régebbi drámáinak verssorai idéződnek meg előtte és számára (jellemző módon, „dramaturgiai” előkészületül a Lear királyé!). Ezekután ül neki a hattyúdalnak, A viharnak. A novella a negyedik nap történéseinek elbeszélésével folytatódik, megérkeznek a londoni látogatók, Ben Jonson és Drayton, a két drámaíró barát. Shakespeare megvendégeli őket, a vendégek pedig arra kíváncsiak: írt-e a stratfordi mester valamit, megírta-e a legnagyobbat, a hattyúdalt (az avoni hattyúra rájátszás eléggé áttetsző)? Ben Jonson is, Drayton is állítják: „Most írnod kell még, s csodálatos képet mutatsz majd a világnak, a béke és az összhang képét. Mert ez a törvény.” Shakespeare „rekedt hang”-on (ez fontos lesz!) kérdezi: Milyen törvény?” Az értelem törvénye - felelték, mintha összehangolták volna szavaikat.” A négy részre osztott elbeszélésnek mintha ez volna a tetőpontja. A vihart szerző Shakespeare (aki korábban, a Lear királyban a pusztai vihart jelenítette meg) az egyik oldalon, a másikon azok, akik az írástól, a drámától a harmóniát várják, „összehangolt szavaik”-kal, s ezt az értelem törvényeivel indokolják. „De a házigazda most felnevetett. Rekedten nevetett...” A hang rekedtsége nemcsak a felolvasás során lesz jelentős motívummá; figyelmeztet a shakespeare-i hangvételre, a hang előkészíti azt, ami tagadása a barátok-drámaírók elvárásainak, a harmóniátlanságot, a hangnemnélküliséget készíti elő. Drayton A vihart hangos címnek minősíti, harmóniáról nincsen szó. Shakespeare egyetért. „A vihar hangos - mondta Shakespeare, bicsakló nyelvvel. — Egy alakot írtam meg, aki félig szörny, félig ember. S egy napon megtanul beszélni. Caliban a neve...” E jelenet Shakespeare-je az Egy halotthoz hősére kezd emlékeztetni, mindkét alak hörögve beszél, a drámaíró ráadásul még rekedten is, bicsakló nyelvvel, mintha színészként szólaltatná meg a calibani nyelvet. A felolvasás nem felel meg az értelem törvényei elvárásainak: „A kéziratot a láng fölé tartotta s borosán és dadogva olvasni kezdte - Beszélni tanítál és hasznom annyi, hogy átkozhatlak, tégedet...” Ez az idézet nem egyezik az előbbivel, szinte annak jeléül, hogy emlékezetből írta le az író a sorokat.10 Ami még fontosabb: Shakespeare ennyit olvas föl drámájából; nem teljesíti barátai kérését. „Nem érdemes az életről többet mondani.” Erről az.elbeszélésről szólva szintén lehetne utalni az 1938-as Európa elsötétülő horizontjára, de legalább oly mértékben érdemes volna elgondolkodni azon
