Irodalmi Szemle, 2007
2007/11 - Z. Németh István versei (Sorshiéna, Öntöde, Kórbonc)
Z. Németh István versei felhabzik a lényeg kitör a szűk szobából köszöntse mézmosoly a lét pohárnokát Hogy a dolgok megint csúful tönkrevertek s több se kellett ahhoz hogy ez oly kevés alig van szó amely minket így papírra vetne mi rejtve van világra hozni ájulás vagy árulás Kórbonc Mikor a testben éj sötét lesz, s a vér a májkonténerből kitolul, felhabzik a mirigyek szürke fémbogáncsa. Nesz alig. Csak a kromoszómák lépte, a szív ideges koppanása a bádogvödörben, meg valami halk sziszegés, mint akkor, a Paradicsomkertben, a bűnös reggelit megelőzőn. A szifonok repedését tisztán látni, s mily lázasan lüktet a hártyaplafon! Egy kattanás: a csontok zöldes neonfényben áznak, s izzik minden rossz szigetelés már a porcon. Korcs idegsztrádán fóka- és mamuttetem, pár vendégmunkás bagózik még köröttük, mintha éhes gyermek pástétomra, vagy épp savanyú cukorra vágyik. Hol van, mi eddig lépre csalt, mi vérre ment? Leoltott villany festetlen folyosókon, sók, lúgok és nyákok birodalma a bálterem, hol hangszerek hevernek összetörtén. Bár a vakolat alatt régi festmény foltja sejlik, eladják holnap áron alul a szőnyeget. Hogy bizton ne zavarjon, pár angyal a homlokra kiül, s hallgatja: az éj macskaként dorombol, s rágja bajszát valami rég elfeledett Isten.
