Irodalmi Szemle, 2006

2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Fónod Zoltán: Van magyar feltámadás, lesz magyar újjászületés!? Ankét a magyar forradalom 50. évfordulója alkalmából (Duba Gyula, Géczi Lajos, Grendel Lajos, Lovász Attila, Máté László, Szőke József)

Magyar október 1956

környékünkön lévő egyedüli rádióhoz is általa jutott. Arra még élesen emlékszem, hogy sokszor esett szó Nagy Imréről, mint a bibliai Dávidról, aki bátorságával majd győzelemre viszi a magyarok ügyét. Nekem is meleg töltötte el a szívemet e név hallatán, s valahova a mesebeli nagyokhoz: Mátyás királyhoz, Rákóczi Ferenchez és Kossuth Lajoshoz soroltam őt.

„Történelmi arcképcsarnok” volt annak a könyvnek a címe, amit gyermekkori cserebere alapján szereztem egyik barátomtól. Ebben nézegettem híres eleink képeit, s igyekeztem magamnak példaképet keresni. Az a gondolat is megütött, hogy egyszer majd talán Nagy Imre is bekerül ebbe a magyar panteonba. A könyvet csak legbizalmasabb szobatársaimnak mutattam meg, iskolába nem hordtam, addig a szalmazsákba rejtettem. Azon az őszön, nagy fájdalmamra, mégis eltűnt, ahogyan idősebb iskolatársunk is félévkor továbbállt, mert minden más érdekelte, egyedül az iskola nem, különösen pedig az a jövő nem, hogy a „nemzet napszámosa” legyen. Később jött az emlékezetes „Fehér könyv”, az 56-os események és résztvevőinek vesszőfutása, a forradalom-ellenforradalom színjáték. Az előbbi bizalmas baráti körben, az utóbbi a sulykolt propaganda szerint, amely bestiális gyilkosságokra és az imperializmus frontális támadására a szocialista rendszer ellen építette agyaglábakon álló érveit. S mégis krisztusi kornak kellett eltelni az életünkből, hogy jöjjön egy másik jeles személy, Pozsgay Imre, aki végre kimondta az évtizedekig kimondhatatlant: 56 „népfelkelés” volt. Ezzel és a rendszerváltozással megindult egy hosszan tartó idült állapot feloldása, ami a mai napig tart, s minden valószínűség szerint eltart még jó sokáig.

Szőke József: - 1956 tragikus eseményeit felnőtt fejjel, mindenfajta romantikus képzelgés nélkül, keserű józansággal szemléltem. Huszonnyolc éves múltam. Újságíró- és szerkesztőként bővebb, megbízhatóbb értesülésekhez jutottam, mint az utca emberei, ami akkor, a cenzúra világában, Csehszlovákiában nagy előnyt jelentett. Jól ismertem a magyarországi reformok ellenfeleinek vélekedését, ellenintézkedéseit, az erőviszonyokat, s így viszonylag józan fejjel mérhettem fel a küzdelem esélyeit.

Magyarországi értesüléseimet élőbbé tette az a körülmény, hogy 1950 őszéig Budapesten tanultam, s mint népi kollégista, alapszinten aktív részese lehettem az ottani társadalmi, politikai küzdelmeknek. Személyesen ismertem az 1956-os események több fontos szereplőjét, nézeteiket, emberi értékeiket. Lukács György a legkedveltebb professzorom volt, s tanúja lehettem minden emberi, filozófusi megaláztatásának. Tánczos Gáborral, a legendás Petőfi Kör titkárával, egy kollégiumban laktam, s a bölcsészkaron tőle örököltem a MEFESZ-titkári tisztséget. A sort folytathatnám a feloszlatott NEKOSZ vezetőivel, azokkal a népi írókkal, a- kik 1956-ban újraélesztették a Nemzeti Paraszt Pártot, amelyben falusi legénykeként a politizálásba belekóstoltam.

Jól ismertem azokat a torz életviszonyokat is, amelyeket Rákosiék már az ottlétem idején kialakítottak, s alapvető elindítóivá váltak a tragikus eseményeknek.