Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Fónod Zoltán: Van magyar feltámadás, lesz magyar újjászületés!? Ankét a magyar forradalom 50. évfordulója alkalmából (Duba Gyula, Géczi Lajos, Grendel Lajos, Lovász Attila, Máté László, Szőke József)
Magyar október 1956 badságért folytatott harcban az sem mindegy, milyen dátumot irunk. Mert 1956 nagyon korán jött. Máté László: - Emlékeim 56-ról amolyan emlékkavicsok, melyet az idő árja sodort, forgatott, csiszolt, hasonlóképpen ahhoz, ahogy nemzedékem élte át az akkori eseményeket és annak utóéletét. Mondhatnám úgy is, hogy része annak a történelmi skizofréniának, amit az elmúlt fél évszázadban megéltünk. Azokon az emlékezetes őszi napokon középiskolai tanulmányaimat kezdtem a szép emlékű, de korán elsorvasztásra ítélt Rozsnyói Pedagógiai Iskolában, s először szakadtam el a családi tűzhelytől. Elég traumát jelentett számomra a patinás épületben lévő iskola, különösen pedig a kollégium, még ha az akkor modemnek mondott bányászati iskola épületében is volt. Nem csoda, hogy minden szombaton délután (akkor még szombaton is volt tanítás!) rohantam haza, legalább a vasárnapot családi körben eltölteni. A kollégiumi szobát amolyan szerzetesi puritánság jellemezte: hét vaságy szalmazsákkal, kimustrált takaróval, s kicsinyke vas éjjeliszekrénnyel. A ruhás- szekrény a mosdó közeli raktárban volt, ahogy a tanulószoba is a folyosó végén. Mert megszabott volt a tanulási idő vacsora előtt és vacsora után egyaránt, s beszélgetni igazán csak a pihenőre térés előtt lehetett, s istenigazában a lámpaoltás után. Ekkor kerültek terítékre a bizalmas dolgok: elsősorban a lányok, aztán a tanárok - s októberben-novemberben a magyarországi események. A kevéske hírfoszlányokat (nem volt rádió, nem volt televízió, és a tanáraink sem mertek nyíltan a történtekről szólni) sokszor ifjúi fantáziánk színesítette ki, s ebben előttünk járt egy két-három évvel idősebb társunk, aki minden esetben vitte a szót. Úgy beszélt a dolgokról, mintha napi aktualitással az események szemtanúja lett volna, mindig kihangsúlyozva, hogy most „adnak a magyarok az oroszoknak”, miközben kilőtt tankokról, felrobbantott szerelvényekről beszélt, s mi büszkeséggel nyugtáztuk a fajtánkbeliek hősi tetteit. S ha valaki kétségeit fogalmazta meg, mondván, hogy azért az oroszokat nem lesz könnyű legyőzni, mindjárt letorkolta azzal, hogy a határon ott állnak az amerikaiak és angolok, s ha szükség van rá, azonnal közbelépnek. Otthon a szülői aggodalom fogadott, a háborúból itt maradt iszony minden erőszaktól. Ez valamennyire visszafogta lelkesedésemet. Mivel nem volt rádiónk, édesapám esténként hűségesen járt a közelben lakó községi suszterhoz, Pogány bácsihoz Budapestet és a Szabad Európát hallgatni. Ketten-hárman összejöttek és a recsegő-ropogó adásból igyekeztek kiszűrni a történteket. Én még abból a kevésből is kevesebbet hallottam, mert időnként ki kellett mennem az udvarra, végigpásztázni az utcát, hogy nem jön-e körzeti biztos („okrskár”), aki akármikor bárhová benyitott, néha még a konyhában a fazékba is bepillantott. Szerencsére akkor egyszer sem jött, s Pogány bácsi magabiztosan mondhatta, hogy most már minden rendben lesz, mert jönnek az amerikaiak; először Budapestre, aztán Csehszlovákiába. Édesapámék hittek neki, hiszen a cipész egyik bátyja Amerikába szakadt, a
