Irodalmi Szemle, 2006

2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Fónod Zoltán: Van magyar feltámadás, lesz magyar újjászületés!? Ankét a magyar forradalom 50. évfordulója alkalmából (Duba Gyula, Géczi Lajos, Grendel Lajos, Lovász Attila, Máté László, Szőke József)

Magyar október 1956

Az általános izgalom pedig érthető volt. Nem mindennapi esemény zajlott ugyanis Budapest utcáin; olyasmi, ami évszázadonként talán ha egyszer előfordul. Az akkor éppen a nagyhatalmi elsőségért versenyző Szovjetunió, amelynek határai a Csendes-óceán partjaitól Nyugat-Európa közepéig terpeszkedtek, egy napon arra ébredt, hogy óriás birodalmával szembefordult egyik jelentéktelen vazallus államának népe, amely megelégelte a tíz évnél tovább tartó megszállást, fosztogatást, a rája szabadított pribékek hadának kegyetlenkedését. S amikor a szabadságot, jogot követelő tüntetésére válaszul a hatalom tüzet zúdított, a nép felkelt, kitört a forradalom, a felkelők visszalőttek.

Grendel Lajos: - 1956-ban nyolcéves voltam csupán, de azért van néhány éles emlékem a forradalomról. Október 23-án besötétedésig az utcabeli srácokkal futballoztam. Akkor értem haza, amikor Gerő éppen a beszédét mondta. Egy kukkot sem értetten abból, amit mond, és nem is érdekelt. De a hangjára emlékszem: ellenszenves hangja volt, olyan, mint egy rekedt papagájé. A későbbi napokból Nagy Imre hangjára is emlékszem. Talán azért, mert először hallottam valakit dunántúli akcentussal, nyílt e-kel beszélni. Apám Gerő beszéde után valami olyasmit mondott, hogy na, ez sem marad sokáig - nyilván Rákosi néhány hónappal korábbi leváltására utalva. Reggel pedig már azzal ébresztett bennünket, hogy Pesten forradalom van és Nagy Imre a miniszterelnök. Apám nem volt kommunista, de a „nemzeti kommunista” Nagy Imrét sokra tartotta mint politikust és embert egyaránt. Délelőtt az iskolában egymás között arról beszéltünk, hogy háború lesz. Aztán belázasodtam, és kimaradtam néhány napig az iskolából. Egész nap a rádiót hallgattuk, anyám akkor még nem volt munkaviszonyban. A rádióban elhangzottakból nem sokat értettem. Némileg leegyszerűsítve annyit, hogy hős nép vagyunk, az ávósok gyilkos gazemberek, az oroszok pedig a legfőbb ellenségeink, majd pedig, hogy Kádár egy mocskos áruló.

Lovász Attila - Koromnál fogva saját élményem nem lehet, sőt, igazán olvasmányélményem sem fűződik a forradalomhoz. Az 1956-os események krónikása számomra a család volt: az oroszokat folyamatosan szidalmazó (egyébként autentikus kommunista) nagyapám, a pesti eseményekre emlékező nagybácsi, akinek felesége egyébként kormánytolmács volt, s inkább a félelemre emlékezett, a Kanadába menekülő Juci néni, akit viszont a család Ilonka nénije nem értett meg soha, majd a párhuzamok boncolgatása, amikor a nagycsaládban a prágai tavaszt elemezték, s végül a soha véget nem érő viták a nyolcvanas években, amikor Pozsgay először szondázta a közvéleményt ama kijelentésével, hogy 1956 „népfelkelés” volt. Ehhez járult diákkoromban a még pártállami történelemoktatás, amelynek köszönhetően megtanultuk a hivatalos maszlagot, s mind Tóth Lajos az alapiskolában, mind később Pukkai László a gimnáziumban meg-megpe- dzették, hogy azért az nem úgy volt. S hogy hogyan volt, azt inkább a nyolvanas évek szamizdatjaiból tudtam meg, megfűszerezve a Szabad Európa publicisztikájával. Azt meg már érett fejjel kellett megértenem - megemésztenem, hogy a sza