Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Fónod Zoltán: Van magyar feltámadás, lesz magyar újjászületés!? Ankét a magyar forradalom 50. évfordulója alkalmából (Duba Gyula, Géczi Lajos, Grendel Lajos, Lovász Attila, Máté László, Szőke József)
Magyar október 1956 gyár októberét. Márai Sándor szavaival élve 1956. október 23-án „ meghasadt az égbolt”, „egy nép azt mondta: Elég volt”. Hogyan emlékezik Ön - korabeli élményei / olvasmányélményei alapján! - ezekre a napokra? Duba Gyula: - A magyar októberről csak közvetett élményeim vannak, nem voltam s nem is lehettem jelen Budapesten. A határ merev volt, mint a sziklagát. Csak annyit tudtam, hogy valami olyan dráma történik, ami kívül áll lehetőségeim körén, mégis részese vagyok, s ezt azonnal megéreztem. Nehezen érthető és máig megmagyarázhatatlan lelki megrendülést okozott bennem, szinte valamiféle kétségbeesést, talajvesztést. Egyetemistaként úgy hittem, hogy életfeltételeim rendje adott, valóságom lezárt s talán végleges. Másrészt reményteli íróbojtárként érzékeny lehettem s ábrándozó, kusza és nehéz évek után mintha „sínen lennék”. Tanulni és írni akartam. Meg volt hozzá a belső nyugalmam. S egyszerre, mint a villámcsapás: most mi lesz?! Valami megrendült bennem, s ismeretlen mélység nyílt a helyén! Valami rejtett ösztön okozhatta, a tudatalatti váratlan pánikhangulata, olyan életösztön, amit még a háború utáni évek talajvesztettségében sem éreztem! Közös ösztön lehetett, a barátaim, ismerőseim is így voltak vele. A rádiót hallgatva lestük a híreket, elbizonytalanodtunk, nagy, alaktalan veszélyt és szolidaritást éreztünk. Nem jártunk előadásokra, a tanulásban szinte hónapokat kihagytam. A napok rendje felborult, nem félelemérzet tette, valami más. Ma sem találok rá más magyarázatot, minthogy a lélek mélyén rejlő népközösségi-nemzeti ösztön, a történelmi sors spirituális jelenléte lehetett, olyan erős ösztön, amely bennünk él. És görcsbe rándul, amikor közös tragédia sejtelme érint meg, mikor olyan fenyegetettséget érzünk, amelyet megélünk, bár a képzeletünk nem bír megbirkózni vele. Az élet folyt, de a görcs már bennünk volt s ott maradt! Lassan oldódott, s még sokáig megmaradt, szinte éveken át. Mintha a kisebbségi létösztön rokona lenne, hasonló ahhoz, s talán részben azonos vele! S amikor az események új irányt vettek és némileg elrendeződtek, az alapélményen az új ismeretek s a több fény sem változtatott, a lelki görcs feloldódott, de az emléke megmaradt, tudom, valahol bennem él. Valamiféle lebírhatatlan léterő lehet. Géczi Lajos: - Azt a lelki állapotot, megrendülést, amit 1956. október 23- án és a következő napokban, tehát a magyar forradalom kitörésekor megéltünk, nehéz lenne egyszerűen jellemezni. Bárhogyan is fontolgatom, a legmegfelelőbb kifejezés azokra az eseményekre csak a „derült égből villámcsapás...”. Voltak ugyan előzőleg bizonyos radikális változásokra, váratlan eseményekre utaló jelek, ami azonban bekövetkezett, mindenkit alaposan meghökkentett. Az is bizonyos, hogy akkor ezekkel a történésekkel szemben senki nem maradhatott közömbös, bármelyik nemzetiséghez, réteghez tartozott is. Kis városunk és környéke felbolydult méhkashoz hasonlított. Az emberek nyugtalanok voltak, kisebb-nagyobb csoportokban tárgyalták, latolgatták, vitatták a történteket. És főleg a férfiak, a politika iránt érdeklődők bőszen tekergették a rádió gombjait, mindenki új információkra vadászott, természetesen a Nyugatról érkező hírekre is.
