Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Pomogáts Béla: Öt évtized múltán (esszé)
Magyar október 1956 világ közvéleménye előtt megkérdőjelezte a kommunista rendszer alapvető célkitűzéseit, és leleplezte a népeket elnyomás alatt tartó szovjet uralmat. TÖRTÉNELMI PÉLDA A magyar ötvenhatnak példázatos jelentősége volt, és egy történelmi példázatnak mindig erkölcsi értelme és dimenziója van: arra szolgál, hogy egy nemzet vagy éppen a nemzetek közössége általa tartsa fenn a történelmi előrejutás reményét, általa világítsa meg újra és újra azokat az egyetemes és nemzeti értékeket, amelyek képesek fennmaradni egy zsarnoki rendszer terrorjának nyomása alatt is. Ötvenhatnak ez a példázatos jelentése és a hagyománya a politikai élet és a történelem lelki és szimbolikus tartományához tartozik. Ez a példázat, ez a hagyomány éppen ebben a szimbolikus tartományban - mondhatnám így is: a történelem transzcendentális magaslatán - kapta meg igazi erejét és hivatását, amely abban állt, hogy a magyar népnek ellenálló erőt, bizonyos politikai immunitást és erkölcsi mintát adjon. Ennek a példázatos és szimbolikus lelki tartománynak a csendes eróziója már a Kádár-korszak idején megkezdődött, midőn a nemzet, egyszerűen a túlélés érdekében, a mindennapi élet elemi követelményei szerint valamiféle „különbékét” kötött zsarnokaival, és legalábbis a nyilvánosság előtt, de többnyire a lélek belső színterén is elfogadta a megváltoztathatatlan tényeket. Ellenállásra szervezkedni nem lehet hosszú évtizedeken át, és senki sem várhatta el az egész társadalomtól, hogy egy egész korszakon keresztül nyíltan forduljon szembe a ráerőszakolt uralommal. A magyar népnek túl kellett élnie a zsarnokságot, és a túlélés stratégiája a köznapi munkában, a baráti közösségekben, a családi életben, a magánlét köreiben érvényesült. Ötvenhat öröksége és eszmevilága ilyen módon „szigetszerű” létre kényszerült: a magyar forradalom emlékezetét a börtönviseltek, az áldozatok közvetlen hozzátartozói vagy kis értelmiségi csoportok tartották fenn. Néhány ember, aki október 23-án meggyújtott egy mécsest, felolvasott egymásnak egy-egy régi verset, június 16-án kimerészkedett a köztemető 301-es parcellájába, és elhelyezett egy szál virágot a megtorlás áldozatainak jeltelen, besüppedt sírjain. Máskülönben 1956 emlékeit szüntelen rágalmazta és persze tabu alá helyezte a hatalom, történelmünk egy világraszóló eseménye és példázata szinte elveszett az utókor számára. Mintha nem is lett volna: hősei „non person”-okká váltak, a személyes tapasztalatokat pedig jó mélyre eltemette a megélhetés kényszere, az óvatosság, a félelem. Történelmünk egy példázatos és jelképes eseménye, amelyről a szabad világban szinte mindenütt megemlékeztek, amely történelmi búvópatak módjára időről időre, így az 1968-as Prágai Tavasz és az 1980-as lengyel Szo- lidaritás-mozgalom idején, a felszínre tört és mintát adott, éppen Magyarországon a közélet és a nyilvánosság szintje alá szorult, és már-már a feledés áldozata lett. Különösen így történt ez a kisebbségi magyarság és a szomszédos nemzetek közösségeiben, ahol méginkább érvényesült a kemény megtorlás, és méginkább
