Irodalmi Szemle, 2006

2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Pomogáts Béla: Öt évtized múltán (esszé)

Magyar október 1956

tünk arra, hogy végre visszakaptuk történelmünk egy emlékezetes és példázatos eseményét, én magam pedig még iljúságom egy darabját is, hiszen egyetemi hallgató voltam, amikor a hasonlóképpen hatalmas embersokaságban ott álltam a téren ama október 23-án: a pártlapból gyújtott alkalmi fáklyák fényében, a híres „lyukas zászlók” alatt.

EGY DIADAL VERESÉGE

Visszakapott és elherdált, megtalált és újra elveszített történelem: erre gondolok most, midőn felidézem azt az 1989-es estét, ott, az Országház előtt, a változtatni akarás eltökéltségében, a Himnusz fölöttünk, bennünk kavargó hangjaival. Annak idején, legalábbis a nyugati világban, sokan úgy beszéltek a magyar 1956- ról, mint egy idegen katonai intervencióval levert nemzet erkölcsi győzelméről, amelynek történelmi érvényessége tartósabb a vereség következményeinél, minthogy a nagyvilág szemét sikerült felnyitnia arra, hogy a nemzetek közössége végre valóban felismerje a szovjet kommunizmus emberellenes, elnyomásra épülő rendjének természetét. 1968-ban a svájci emigrációban élő Molnár Miklósnak ezzel a sokatmondó címmel jelent meg könyve Párizsban: Victoire d’une défaire (Egy vereség diadala).

Valóban: 1956 a történelmi, világtörténelmi események távlatosabb értelme szerint egy eltiport és megalázott nép bátorságának és önfeláldozásának végső győzelme volt, amelyet azóta a közép- és kelet-európai történelem menete is igazolt. A mögöttünk lévő másfél évtizedben viszont sokak előtt úgy tetszik, hogy ez a történelem: a kommunista diktatúra összeomlása által is igazolt győzelem részben vereséget szenvedett, vagy legalábbis nem lett belőle végleges és maradéktalan diadal. Tulajdonképpen a „rendszerváltás” után bekövetkezett többszörös politikai meghasonlás, az ország felemelkedését váró remények megcsúfolása, a magyar társadalom egy részének nyomorba süllyedése és szinte az egész társadalom végzetes erkölcsi meggyengülése miatt. A katonai vereséget erkölcsi győzelem ellensúlyozta, ez az erkölcsi győzelem aztán elerőtlenedett, szétfoszlott, elherdáltatott a köznapok csendes, de kitartó nyomása alatt.

Egy világtörténelmi jelentőségű nagy összefogás és küzdelem szellemi, lelki örökségének az eróziója következett be a szemünk láttára, a kezünk között. Mert a magyar 1956-nak valóban világtörténelmi szerepe volt, ezt jól látták azok, akik közvetlenül a vereség után kísérletet tettek a magyar forradalom és szabadságharc történelmi tanulságainak összefoglalására. A francia Nobel-díjas íróra: Albert Ca- mus-re, az olasz katolikus filozófusra: Romano Guardinire, a neves spanyol filozófusra: Salvador de Madariagara, fiatal angol történészre: Bili Lomara és az emigrációban élő Márai Sándorra, Cs. Szabó Lászlóra, Szabó Zoltánra, Kovács Imrére, Fejtő Ferencre, Király Bélára, Kiss Sándorra, Borbándi Gyulára, Molnár Józsefre, Molnár Miklósra és Kende Péterre gondolok. Mindannyian arról beszéltek, hogy a magyar forradalom volt az első nagyszabású történelmi esemény, amely a nagy