Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Fónod Zoltán: Van magyar feltámadás, lesz magyar újjászületés!? Ankét a magyar forradalom 50. évfordulója alkalmából (Duba Gyula, Géczi Lajos, Grendel Lajos, Lovász Attila, Máté László, Szőke József)
Magyar október 1956 el kellett tűrnie a magyar népnek, alig fél évszázad alatt (érdekei és szándéka elleni háborúkba hajszoltatása, vesztett forradalmak utáni megtorlás, az ország feldarabolása, a nép bűnössé nyilvánítása, a rájuk szabadított pribékek kegyetlenkedése) érthető módon össznépi tiltakozásba torkollott. S mikor a hatalom erre fegyverrel válaszolt, a felkelt nép kirobbantotta a forradalmat, elérkezettnek látván végre saját kezébe venni sorsának irányítását. E legforróbb órákban, amikor a békés tüntetés forradalommá alakult, de az utána következő napok tragédiájában is az volt a szégyenletes, sőt fölháborító, hogy magát a béke élharcosának, a népek függetlenségi harcosának deklaráló Szovjetunió már a látszattal sem törődve, katonai túlerejére támaszkodva tankokkal tiporta el ezt a spontán népfelkelést, halottakat hagyván maga mögött, a török időszakhoz hasonlóan embereket hurcolt rabságba, és elüldözött hazájából kétszázezer magyart. Nem egyszerű dolog megválaszolni azt a kérdést, vajon miért nem mozdultak a magyar forradalom hírére a Magyarországgal szomszédos csatlós államok nemzetei. Talán a már említett nemzeti frusztráltság bennük nem élt oly erősen, mint bennünk; esetleg az a sajátos kisantanti attitűd, hogy amit a magyarok csinálnak, az eleve gyanús, esetleg másért nem mozdultak. Nehéz megmondani, ezért nem bocsátkozom találgatásokba. Fölidézek azonban egy szlovákiai epizódot, a- mely talán valamelyest érzékelteti az itteni reagálásokat, bár messzemenő következtetéseket ebből sem szabad levonni. 1956. november 4-én akkor érkeztem egy Otátrafüred melletti gyermeküdülőben tartandó oktatási tanácskozásra, amikor a szovjet csapatok megkezdték a ki- harcoltnak vélt magyar szabadság eltiprását. Nos, a Szlovákiai Pedagógiai Intézet összesereglett dolgozói úgy kezdték a tanácskozást, hogy az első két napon a magyarországi eseményekkel traktáltak, természetesen a prágai, ill. pozsonyi pártvezetés intenciói alapján. Halomnyi napilapot, magazint - idegen nyelvűt is - mutogattak a hallgatóknak, bizonyítandó, milyen szörnyűségeket követtek és követnek el „a reakciós ellenforradalmárok”, akik az imperialista hatalmak biztatására és támogatásával rátörtek a szocialista rendre. A legszomorúbbak az egészben a bevezető előadások, információk utáni „hozzászólások” voltak. A felszólalások majd mindegyike azt hangsúlyozta, hogy lám, a magyarok már csak ilyenek, soha nem tudnak belenyugodni egykori uralmuk elvesztésébe, folyton nyugtalankodnak, acsarkodnak, született ellenforradalmárok. Példákat soroltak, mi szerint a Szlovákiában utazgató magyarok olykor kimutattak a vonat ablakából mondván, hogy „ez is miénk volt, meg ez is!”. Nehéz megmondani, főleg most ötven év múltán, hogy előre elkészített, megrendelt hozzászólások voltak-e az elhangzottak, avagy spontán megnyilatkozások. Bárhogy volt is, tragikus bizonyossága annak, hogyan nyilvánul meg egy félrevezetett nép szellemi elitje még akkor is, amikor szomszédja éppen a szabadságért vívott harcban vérzik. Annyi idő távolából is hinni szeretném, hogy az akkori felszólalók a lelkűk mélyén mégiscsak a forradalmároknak szorítottak, de kényszerből mást mondtak.
