Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Fábry Zoltán: Nagyon fáj (esszé)
Magyar október 1956 a szélességben mindenkit egyformára egyenlítő világkataklizmák. Amit mindenki szenved, az mindenkivel osztható. Millió halál: egy halál, és egy borzalom: millió borzalom. A világkatasztrófa: apokalipszis, de a magyar tragédia: döbbenet és fájdalom. Mintha egy húr pattant volna el bennünk: valami belénk mart, sebet kaptunk, hordozzuk, vonszoljuk, éljük. De mi ez a földresújtottság? Miért lett a nyűtt vonóbul bot? Miért lett részünk olyan bénító fájdalom, mely még Vörösmartynak sem adatott meg? O őrjítő emlékek és víziók után csendet inthetett: „Lesz még egyszer ünnep a világon”... Lesz még? — ez itt a kérdés és semmi más. Ez most a lenni vagy nem lenni problémája. A békéről van szó. A mindenről és mindenkiről. A béke, a békeakarat, a béketudat igézetében, ígéretében éltünk, a béke igazát, az emberhez méltó gondot dajkáltuk. Koegzisztenciát mondottunk és próbáit gyakoroltuk éppen: a békés egymás mellett élést, az egyazonos jóakaratot, kultúrák egymáserősítő tükrözését, a mindenütt minden nyelven továbbítható jónak, a vox hu- manának kölcsönös átvételét. A békéről van szó: az életről és a munkáról, a kenyérről és az otthonról, a fényről és a.melegről, a tudásról és az értelemről, az emberről és az emberségről. És most függöny repedt, fal szakadt, és a magyar tragédia szívhasogató résén át ijesztőn, bénítón ránk zörgetett csontkezével és ránk vigyorgott gyilkaival, retteneteivel a harmadik világháború minden lehetősége: a világ egymást gyilkoló öngyilkossága, ámokfutása... * * * Hetek óta, ágyból, betegségből és negyvennapi pusztaságból, némaságból kelve, most állok először az ablaknál. Innen mindig békét láttam: tehenek csengős, kolompos, baktató hazavonulására emlékszem. Füvet ettek, békét bólogattak, tejet hoztak, meleget, életet, napról napra. Most nincsenek tehenek. Tél van: levélvesztett hársfa meztelensége didereg, hangszóró nyárnál hangosabban öli a csendet: a- nyák a csecsemőgondozóba! Amikor idő múltán újra ott állok az ablaknál: gyerekkocsikat látok, asszonyok karjukon bebugyolált csecsemőket visznek. Az egyik már jön is visszafelé, a szembesiető megállítja, mire feltakarják a gyerekek arcát és nézik és mosolyognak. Erre a mosolyra nincs jelző. Nő arca szerelemben, odaadásban, mámorban így meg nem szépülhet. Ez csak az anya mosolya és senki másé: a földöntúli mosoly, a jövőért való mosoly, a lánc, az élet megszakíthatatlanságá- nak féltő bizonyossága! Anyákat látok és nézek: mosolyognak, aggódnak, gügyögnek, sietnek, tolják a kocsikat, magukhoz szorítják a pólyákat, gondozóba viszik, gondozásba vihetik gyerekeiket! Mintha semmi sem történt volna, mintha semmiről nem tudnának! És nem hallják és nem értik beharapott szám hangtalan ordítását, figyelmeztető nyögését: „Nagyon fáj...” Nagyon fáj: Pesten száz és száz anya nem gondozhat többé gyereket, és száz és száz gyerek nem mondhatja többé: mama. Budapesten hullák vannak: anyák és
