Irodalmi Szemle, 2006

2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Fábry Zoltán: Nagyon fáj (esszé)

Magyar október 1956

felelősségre nem vonnak, mert jaj neki, ha ráfogják, hogy téved. Miért az írótól várjátok a mindent eligazító, egyenlítő szót, a mindentudó számadást, a gyógyírt, a varázsigét, a nyugtatást, a megváltást? Miért tőle, amikor a magyar tragédia őt tépi, nyúzza, rázza és nyűgözi a legjobban, amikor minden halott, minden legyilkolt az ő szívén, idegén, agyán ránt egyet irgalmatlanul. Kinek jut ilyenkor és így eszébe az író, akinek jaja és kínja ugyanúgy könyörög irgalmat és mulasztást, mint minden más emberé?

De a szemek könyörtelenek, élő és holt szemek követelőznek: beszélj, szólj,

írj!

Mit mondjak? Hetek némasága, bénultsága után mi legyen az első szó? Tragédia kínját, dideregtető lázát, emberkavarodás, tűznyelvek és földcsuszamlás rezgését mi szünteti? Toll, ceruza, gépbillentyű, most tégy csodát: indulj, mozogj, éledj, szólj! Görcs, engedj; dadogás, szűnj meg; zárt szem, nyílj ki; meredt szem, csukódj végre. Kreatúra, lény, eszes állat, Isten képére teremtett hasonlatosság: ember, ki magyarul értesz és magyarul beszélsz és magyaroknak és magyarokról próbálsz szólni, most találd el a hangot, az első szót, az emberi hangot! Van már ilyen szó? Értelem és emberség egy szava, vagy ráhibázás, mely végbizonyosság lehet? Csak fájdalom van, kimondhatatlan. Fájdalom nyögése, tanúsága, igazsága: „Nagyon fáj!”

Egyszer a kimondhatatlan kimondására minden magyar író használta és nyögte ezt a jajt. Ady, aki „Isten szörnyetegeként” mindent felkavarón gázolt a „Haláltó-Magyarországba”, Ady, a nagybetűs Élet, aki halottak élére kényszerült háború vádjának és mementójának, Ady, az „ember az embertelenségben”, halálos ágyán az újságpapírt gyúrva dadogta a magyar szétszóratást: „...fáj nagyon!” És a legnyúzottabb életű magyar költő, József Attila, vinnyogástól átokig érő szava megint nem lehetett más, mint „Nagyon fáj!”

Boldog József Attila! O a fájdalom rapszódiáját a kedveshez írhatta, az elérhetetlenhez, a kegyetlenhez, az egy személyhez, de úgy, hogy minden szerelem, minden vágy, minden meleg-sóvárgás, az enyém, a tiéd, a mindenkié évszázadokra itt lelje meg a hangját: „Nagyon fáj!”

Boldog József Attila! Szerelmét, elütöttségét a teremtés minden kínjára, minden teremtett állat és lény nyelvére lefordíthatta: világba, a korlátlan térbe és időbe ordíthatta: „Nagyon fáj!” Egy ember a maga gerjedelmes kínját és a maga kínjában a mindenki kínját: „Nagyon fáj!” Költő volt: önmagáért mondta és minden visszhangozhatta. József Attila fájdalma, elárvultsága, kínja megérthető és átvehető a legszömyűbb hatványon is, de mi zokog, mi fáj, mi az, ami megfoghatatlan és így kimondhatatlan a magyar tragédiában?

Ezer és ezer halál, hősi lendület és bűn, tiszta szándék és gyilkos mozdulat, dráma és tragédia, bénító holtpont, árvaság és otthontalanság, fénytelenség és fü- tetlenség - villanyfényes fűtött szobámba úgy áramlik a négy fal pórusán át, hogy elfúl a szó, meglódul az agy és csak a „Nagyon fáj” van, él, lélegzik és beszél. Mi