Irodalmi Szemle, 2006
2006/10 - MAGYAR OKTÓBER 1956 - Pomogáts Béla: Öt évtized múltán (esszé)
Magyar október 1956 beszélnek arról, hogy a jelenben tapasztaltaktól eltérően akkor a nemzet egységesnek mutatkozott. Ha a forradalom netán győzött volna, ez az egység kétségtelenül a politikai pártok versengésének és küzdelmének adta volna át a helyét, a forradalmi napokban kialakult szolidaritásnak azonban nem kellett volna elvesznie. Ennek a szolidaritásnak ugyanis számos tanúságtétele volt, olyan, különben egymással ellentétes világnézetet képviselő személyiségek esetében is, mint Nagy Imre miniszterelnök és Mindszenty József hercegprímás. Ez utóbbi maga számol be emlékirataiban arról, hogy a forradalmi kormány mindvégig együttmüködött vele, és Tildy Zoltán útján köszönetét fejezte ki november 3-i rádiószózatáért, majd az amerikai követségen vezetett naplójában is mindig megbecsüléssel és szeretettel emlegeti Nagy Imrét és a forradalom más vértanúit. Az ötvenhatos szolidaritásnak ez a lelki készsége és erkölcsi ereje azóta, fájdalom, elveszett, és az ország politikai pártjai és az ötvenhatos szervezetek máig sem tudtak megegyezni abban, hogy közösen emlékezzenek meg a magyar forradalom ünnepén. Másik nagy ötvenhatos örökségünk az a nemzeti elkötelezettség, amely nem riadt vissza az erőfeszítésektől, sőt a személyes áldozatoktól sem. Ez az elkötelezettség bátorsággal és a forradalom igen sok vezetője esetében politikai bölcsességgel járt együtt. Mondhatnám, egy olyan államférfiúi látásmóddal és magatartással, amely csak történelmünk nagy pillanataiban, legutoljára 1848-1849-ben érvényesült. Ennek az államférfiúi látásmódnak és magatartásnak azóta alig vannak nyomai, a különféle érdekeket egyeztető és ezeket átfogó módon képviselni kívánó politizálásra alig van igény, és minden társadalmi csoport, politikai szervezet mértéket alig ismerő módon kívánja érvényesíteni a saját érdekeit. Végül elveszett az az erkölcsi emelkedettség is, amely az ötvenhatos forradalmat és szabadságharcot mindvégig jellemezte, amely elejét vette a minden társadalmi felfordulás idején szabad teret kapó fosztogatásnak, az egyéni bosszúk és leszámolások eszkalációjának. Igaz, előfordultak a forradalmi napokban népítéletek, például a Köztársaság téren, ezeket azonban a forradalmi kormány sohasem hagyta jóvá, sőt erőfeszítéseket tett arra, hogy ha kell, fegyveres erővel szerezzen érvényt a törvényes rendnek, és konszolidálja a forradalom eredményeit. Ez az intézkedés éppen november 4-e után érte volna el első hatékony eredményeit, a szovjet intervenció így éppen a forradalmi rend belső önvédelmét akadályozta meg. Ma is érvényesnek tetszik mindaz, amit Déry Tibor az írószövetség december végi közgyűlésén megállapított: „Senki nem vitatja ebben az országban, hogy volt, aki kihasználta, volt, aki visszaélt a forradalommal, s hogy külföldön is, belföldön is akadtak, akik a maguk üzleteit kötögették a népfelkelés cégére alatt. De az árnak irányát vajon a szenny szabja-e meg, amelyet magával sodor?” A magyar ötvenhat a jelenben is erkölcsi mintát jelent, és ennek a mintának az értékei vajmi kevéssé épültek be a „rendszerváltás” után kibontakozó közéletbe, ahogy nem épült be ebbe a szolidaritás követelménye vagy a bátor és bölcs személyes elkötelezettség erkölcsi ethosza sem. A magyar forradalom és szabadságharc
