Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - BARANGOLÁS A MÚLTBAN - G. Kovács Gyula: A kereszt árnyékában (regényrészlet)
A kereszt árnyékában úgy beszélték, megjárta Itáliát Lajos király nevében. Harcolt földön s vízen egyaránt. Itt kezdődött vitézi élete. A kezdetekben csak egy pár katonát adtak alá, de idővel már ezres csapatot vezetett. Mikor zsoldot vállalt Johanna seregében, a híres Álba Societas egyik al- vezére lett. A fehér csapat parancsnoka, Mortimer Hugó őt tette meg alparancsnokának. Másfél ezer katona leste parancsait. Itáliában esett fogságba is, itt sérült meg az arcán. Még most is látszott a szörnyű seb a füle alatt. A lován ülve is látta Sebestyén, hogy megtermett ember az ispán, korát tekintve már megette kenyere javát. Violaszín kelméből készült, cobollyal bélelt, hódprémmel szegett köntöst viselt, alatta meg-meg csillant az o- lasz vért. Fején vörös tollbokréta sisak, kezén kesztyű, oldalán láncon csüngő, vékony pengéjű kard. Sebestyén azt is megfigyelte akkor, hogy csak egyik csizmáján viselt sarkantyút. Lova is nagy termetű, földet seprő szerszámokkal. Rajta címeres nyeregtartó, ezüsttel kivert szíjak. Bal keze kisujján kék pecsétgyűrű. Azt beszélték a szájtáti bámészkodók, hogy Gömör városába igyekszik, gyűlést hívott össze, ítélkezni akar... Ekkor egyszer látta életében Sebestyén Toldi Miklóst. A későbbiekben már nevét sem hallotta. Ahogy ballag tovább a poros úton, megint a múlt esztendők jutnak eszébe. Az itt leélt évek, melyek mindegyike hozott valami meglepőt számára. Pedig a kezdetekben nagyon idegenkedett ettől a vidéktől. Nehezen szokta meg az embereket, kicsit félt tőlük. Néha úgy érezte, messze van tőlük, az Ige nem kapcsolja szorosabbra őket, valahogy nem értette a gondolataikat. Pedig ő is gömöri volt, itt látta meg a napvilágot, itt buggyant ki a szó a száján, de mégis... Feleden mások voltak a szokások, egy kissé másként gondolkodtak az emberek, még a szavakat is másként ejtették ki, bánatuk, örömük főleg a kezdetekben idegennek tűnt számára. Fojtottnak, nehéznek érezte a körülötte hullámzó levegőt, súlyosnak a zsíros, illatos föld szagát. Nem tudott örülni a jó termésnek, a gazdag szüretnek, nem tudta magát átadni az önfeledt boldogságnak. Valahányszor feltekintett a szőlődombra, a váraljai lankákra, összeszorult a szíve. Milyen más volt odahaza a frissebb, hidegebb levegő, mely csontjait járta át az embernek. Mily fenségesen s büszkén e- melkedtek a pelsőci hegyek az ég felé, melynek tetején szélviharként köröztek a sólymok. Miként az ember vágyai, álmai, túlszárnyalva a látóhatárt. Gyakran gondolt pelsőci kis barátaira, a városatyákra, ismerőseire, pedig üzentek egykor neki, hogy várják a szószékre, Szent György templomának ajtaja nyitva áll előtte. De nem ment. Pedig ekkorra már a város is megkapta Korpona jogait Károly Róberttől, s csütörtökön hetivásárokat tartottak a Sajó mellett, hol vám is működött. A városatyák elintézték volna, hogy a monostorban hirdesse Isten örökkévalóságát. A pelsőci Bebekek a ius patronatus, vagyis a kegyúri jog alapján mindig is jogot formáltak a plébános jelölésére. Elintézték volna... De ő nem akarta. Valahogy érezte, hogy szülővárosában mindig is kirekesztett ember lenne, egy megtűrt egyén, kit csak kámzsája tisztelete emel a többiek fölé. S ezt nem akarta. Zsenge ifjúságának oly szomorú eseményei telepedtek le lelkében, melyet soha életében nem tudott kiheverni. Árva gyerek volt, apját csak homályosan ismerte, anyjáról hírből hallott csupán... Hosszú esztendőkbe tellett, míg megszokta a Rima vidékét. Amint jobban megismerte az embereket, beszédjüket, szokásaikat, úgy tárulkozott ki előtte e falu egyszerű őszintesége, odaadó ragaszkodása, gyermekded szeretete. Megértette, hogy nyájának nem ítélkezőre, nem bírára, nem parancsra, nem hangos szóra van szüksége, hanem gyóntatóra, támaszra, panaszainak orvoslójára, ki nem „fentről” szól hozzájuk, nem az elérhetetlen
