Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Aki elvesztette az ékezeteit (Terézia Mora: Nap mint nap c. regényéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Márai Sándor Halotti beszéde a kivándorlás és a nyelv elvesztésének egyik leg- megkapóbb dokumentuma (már ha lehet költeményre azt mondani: dokumentum...), s Márai tanít minket az ékezeteink szeretetére. Mint az anyajegyek. A Szentlélek lángnyelvei nevünk betűi fölött. Odakint azonban — mintha nem lenne létjogosultságuk. A Nap mint nap főhőse, a rejtelmes, a megfejthetetlen, a puritán, a szent, a csodabogár, a zseni, az idegen, a barbár: Ábel Néma, aki egykor Néma Ábel lehetett, s aki a hármas határ közelében élt Mira nevű anyjával, s akit Andor nevű, félmagyar apja még gyerekkorában elhagyott, ő az, akinek a nevéről lekopnak az ékezetek, s aki annak ellenére néma, hogy tíz nyelven beszél és semmi máshoz nem ért igazán, csak a nyelvekhez. Terézia Mórának a- zért is tetszhetett meg a név, mert nem hagyhatta ki a poént, hogy leírja visszafelé is. Ábel Némával el lehet játszadozni. Befejezhetetlen figura. Befejezhetetlen és elkezdhetetlen: kimeríthetetlen. Bár a regény nyüzsög a furcsábbnál furcsább szereplőktől, mind elhalványodnak Ábel Néma árnyékában, akinek életútja körül a cselekmény összpontosul. A regény cselekményszerkezete tudniillik határozott - bevallom, félve indultam neki az olvasásnak, attól tartottam, érthetetlen, önkényes szövegdzsungelbe tévedek, amely befon a nyúlánk indáival, s alig várom majd, hogy menekülhessek belőle. Ehelyett azonban egy olvasmányos, könnyed, humorral, iróniával fűszerezett könyvet kaptam, érdekes cselek- ményvezetéssel, megkedvelhető figurákkal, lebilincselő történettel. Rögtön a történet közepébe cseppenünk azzal, hogy a főhőst, Ábel Némát egy játszótéren fejjel lefelé lógva találjuk, ahogy ballonkabátja a fejére omlik. Megismerjük a feleségét, Mercedest, akivel névházasságot kötött, majd négy év után elváltak, hogy Ábel megszerezhesse a (német) állampolgárságot. A regényben nem találunk konkrét utalást arra, hol is vagyunk tulajdonképpen. A szerző nem is nagyon töri magát, hogy felismerjük Berlint, ahol Ábel Néma kószál. Bemutatja ehelyett Ábel múltját, visszaröppenünk érettségi bankettjére, amelynek befejezése után elválik legjobb barátjától, Iljától, az istenkeresőtől, akibe egész életében szerelmes, s aki a legnagyobb sérelmet okozza számára azzal, hogy nem szereti viszont. Tehát az érettségi után Ábel útra kel. A háború elől való menekülés jó ürügy arra, hogy elhagyja az országot. Először apja régi szeretőjénél száll meg, s itt egy szerencsétlen baleset meghozza az első csodát. Ábel csaknem meghal, amikor e- gész éjjel szívja a nyitva hagyott gázcsapon kiáramló gázt ebben az idegen városban, az idegen nőnél, de végül megmenekül, s mikor magához tér, különleges változáson megy át: rendkívül fogékonnyá válik a hangokra, minden szót megjegyez, amit maga körül hall, egyszeriben a semmiből nyelvi zsenivé válik. („Az utóbbi években szinte teljesen elfelejtette apja anyanyelvét, Borának összesen talán három mondatot mondott, azt is törve, most pedig minden egyes szót, minden mondatot, amit hallott, rögtön megjegyzett, és ha még nem is értett mindent, rögtön észrevette, ha hibáztak, maga előtt látta a mondatok felépítését, mintha betegtársai szájából kis ágrajzok nőnének. ”) Látni a nyelveket, ez a különleges adottság, de a későbbiekben láthatjuk, hogy Ábel nem ül a babérjain, hanem komolyan veszi nyelvérzékét, amint lehetősége nyílik rá, tanulni kezd, hogy fejlessze magát. A regényből nem igazán derül ki, van-e valamiféle gyakorlati jelentősége ennek a csodának, inkább csak az alapvető gondolathoz társul — a néma, aki mellesleg nyelvi zseni. Ábel Berlinben találja meg a számítását, ide menekül a háború elől, s van itt egy családi ismerős, Tibor, a professzor, aki tart a fiútól, de némileg kötelességének érzi, hogy segítsen rajta. Diákká teszi és munkához juttatja. Felfedezi őt, hogy megszabadulhasson
