Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - E. Fehér Pál: Grigorij Kanovicsról
Grigorij Kanovicsró! Legendákat írnak ezek a művészek, mert ekként figyelmeztetnek a valóságra. Miért szorultak rá a legendákra? Mert menekültek. A zsidók önnön pusztulásuk elől, a lengyelek a történelmet vesztették el, a litvánok pedig önmagukat. Három mártírsors, megannyi írói mártírium. Ezért aztán mindenki a képzeletben, a históriában, a mítosszá varázsolt történelemben épített a mostoha otthon ellenében - egy megértő hazát önmagának. Egy mondatnyi emlékeztető: Vilnius mégiscsak a baltikumi Jeruzsálem volt, az európai zsidóság kultúrájának egyik bástyája. Litvánia mégiscsak ama lengyel-litván közös birodalom egyik része volt, aztán pedig Lengyelországot felosztották, Litvániát pedig a szó szoros értelmében betiltották. A nyelvet is, az iskolákat is... Hát ezért kellettek azok a legendák. Grigorij Kanovics nem azonnal talált rá arra az útra, amelyen a múlt század nyolcvanas éveitől jár. Jiddis anyanyelvét voltaképpen csak otthon használhatta, illetve pontosabban használnia is kellett, mert édesapja, egy kaunasi-vilniusi szabómester, hosszú élete végéig más nyelvet csak törve ismert: a litvánt, mint a második világháború előtt az állam nyelvét, a németet, mint a megszállók és a litvániai zsidóság hóhérainak nyelvét és végül az oroszt, mint a szovjet hatalom idején kötelező érintkezési eszközt. Édesapja, akiről Kivágott fák zúgása címmel megrendítő dokumentumregényt írt, a maga módján értelmezte a zsidó identitást. Nem volt hívő, de bundát varrt az Örökkévalónak, hogy őrizze meg a családját. Amikor fia irodalmárnak készül, minden erővel megpróbálja lebeszélni erről a kockázatos lépésről: legyen inkább orvos - tanácsolja a fiának -, mert arra mindig szükség van, vagy borbély, az is nélkülözhetetlen. Ám kinek van szüksége egy zsidó íróra? A peresztrojka idején a fiát a moszkvai parlament képviselőjének jelölik (meg is választják), ám az apa véleménye a történelmi tapasztalatokra épül: „Minden nagy bonyolult dologban szükség van a zsidókra. Vagy, mint bűnbakra, vagy mint fűrdösre...” - „Fürdősre?”- kérdi értetlenül a fiú. „Hogy a világ előtt lemossák a szennyet magukról. Előfordult már, hogy vérrel kellett mosdani...” És az is édesapai tanítás: „Addig élünk, amíg emlékezünk”. „Az élőktől a holtakhoz menekül, mert azok mindig veled maradnak és soha nem hagynak el... A holtak mindig veled élnek. Mindig melletted vannak.” Ezzel összhangban van az író válasza egy interjúból, amelyet a moszkvai kritikai folyóiratnak, a Voproszi lityeraturinak adott már Izraelből 2003-ban: „Az emlék az én írói munkám talaja. Ezek az emlékek soha nem hagynak el... Édesapámnak volt egy lengyel származású, szovjetellenes meggyőződésű barátja, pan Gtembycki. Ő mondotta többször az apámnak: »Pan Kanovics nem tudom, hogy hol olvastam azt a nagyszerű gondolatot, amely szerint csak a visszaemlékezéseket nem tudja semmilyen hódító megszállni. Sem a németek, sem ezek a szovjetek... Az emlékeidben mindig szabad leszel. Senkitől és semmitől nem félsz.« Pan Glembycki szavaira mindig emlékeztem. Minden müvem jelentős mértékben — emlékezés. Fantáziát, kitalációt nem sokat találhatnak benne. Azért is beszélek erről, mert olvasóim gyakran megkérdezik, hogy valóban megtörtént mindaz, amiről írok? Bizony, megtörtént.”
