Irodalmi Szemle, 2006
2006/9 - Grigorij Kanovics: Menahem, a cigány (novella, E. Fehér Pál fordítása)
Menahem, a cigány Újra ősz lett, de a régi hatalom elmúlása után a cigánytábor Ionamiestisbe már soha nem jött el. — Lezárták a lengyel határt. Senkit nem engednek ide. Ámbár azt beszélik, hogy Kedainaiban megjelentek valamilyen cigányok - próbálta Menahemet megvigasztalni az érzékeny Braha. Szavai felélénkítették szegényt és kezdett arra gondolni, hogy talán el kellene utaznia Kedainaiba, ami ugyancsak közel esett lonamiesteshez. Ám ekkor egymás után eltávoztak az életből a szülei. Az apja negyven szeptemberében, az anyja két hónap múlva, Hanuka ünnepén. Aztán... aztán pedig elkezdődött a háború az oroszok és a németek között és senki nem ért rá a cigányokkal foglalkozni. A városka utcáin újra megjelent Piatras Garsva, igaz, civilben, és nem a fenekét verdeső cseh browninggal, hanem fehér karszalaggal és a hátán keresztülvetett géppisztollyal. Haverjaival hajtotta Ionamiestis piacterére, mint a barmokat a zsidókat, akiket korábban védett és nemegyszer be is rúgott náluk, s nem vetette meg a gyanús maceszt sem. Az élen Iehezkel rabbi sántikált, Csernájával együtt és arról beszélt:-Nyugodjatok meg! Bízzatok az Úrban! — Most nem az Úr, aki az egekben trónol, hanem akinek töltött géppisztoly van a markában - mormogta Cserna. Hedale Kazacker, a suszter, a régi barátság jogán próbálta megtudakolni a géppisztolyos Garsvától, hogy hová hajtják őket. — A Paradicsomba — felelte vigyorogva Garsva. — És nehogy sértődés legyen, mindegyikőtöket egyszerre, egy csapásra! Menahem, a cigány azonban nem azonnal került a Paradicsomba: Ionamiestisből először a kaunasi gettóba vitték, utána pedig egy lengyelországi lágerba. A láger neve békésen csengett: Majdanek. A Paradicsom ide közelebb volt, mint Ionamiestisben a szülői háztól a piactér. Lármás zeneszóval naponta százakat küldtek a Paradicsomba. A temetési kommandóba, Menahem mellett a lengyel Jaceket, a francia Justent és a dán Haraldot osztották be. A kommandó minden reggel odaérkezett a zsidókkal, cigányokkal telezsúfolt barakk bejáratához és kihordta a friss, még ki sem hűlt meztelen, az éhezéstől eltorzult hullákat. A sajnálkozástól és a rémülettől elakadt lélegzettel dobálták a fehér, száraz nyírfakéregszín testeket a nyikorgó, bűzös taligák mélyébe és vitték a láger tisztítótüzébe - a kreamatóriumba. Éjszakánként rémlátomások gyötörték Menahemet. Elképzelte, hogy miként fekszik meztelenül, még élve a holttestek halma alatt, hogyan érkezik vele a krematóriumba, miként ragadják meg lábát és kezét és dobálják a mohó tűz torkába. Menahem rémülten ugrott fel priccséről és meredt a cipőkenőcs-sűrüségű, bűzös sötétbe és telikiabálta a barakkot: — Mit csináltok? Még élek! Élek!
